Miként manipulálja a láthatatlan hatalom a politikát és a fősodratú médiumokat? Ismertető F. William Engdahl A gondolatgyárak című kötetéről.

Mint a múlt heti ismertetés végén jeleztük, az e heti folytatást – ami egyben befejezés – a Neokonok a demokratapártiaknál című alfejezet ismertetésével kezdjük.

A Washingtonon kívül élő megfigyelők számára, írja Engdahl, csaknem megmagyarázhatatlan volt, hogy miként tudott Barack Obama elnök – aki a külső jelek szerint liberális demokratapárti vezető volt, és vissza akarta hozni az amerikai erőket Irak és Afganisztán megszállásából – egyidejűleg oly katasztrofális külpolitikát folytatni.

2006 végén a PNAC-nak (Project for a New Century: Egy Új Évszázad Vége) vége lett. Irak-projektje – amely az új amerikai évszázad modelljét akarta kialakítani – kolosszális kudarcnak bizonyult. Az amerikaiaknak teljesen elegük lett az iraki és afganisztáni háborúból. Elegük lett abból, hogy adódollárjaikat egy értelmetlen háborúra fecséreljék el. A neokonzervatív PNAC vezető tagjait, akik ezt a politikát képviselték a Bush-Cheney-kormány első hivatali idején (mint Paul Wolfowitz külügyminiszter-helyettes és Don Rumsfeld védelmi miniszter), Bush második mandátuma idején szélnek eresztették.

Sokan azt hitték, hogy a „háborúittas” neokonzervatívok a múltéi. Csakhogy Obama elnökségének kezdetén igencsak ficánkolni kezdtek, és kulcspozíciókat foglaltak el a kormányban. Vajon ki volt a felelős azért, hogy a neokonok visszatértek Washingtonba? E rejtélyre a válasz egy viszonylag új washingtoni külpolitikai gondolatgyár, a Center for a New American Security (CNAS). Egy olyan think tankről van szó, amelynek a tagjai – ahogyan ez manapság számos külpolitikai gondolatgyár esetében is van – képtelenek világos és értelmes gondolkodásra. A CNAS a katonai beavatkozásokat minden esetben igenlő kis csoport agyszüleménye volt. Őket neokonzervatívoknak vagy neokonoknak nevezik.

Az amerikai maffiaszlengben a „con” (mármint a „neoconban”) szélhámost, „confidence mant” jelent, aki áldozatának bizalmába férkőzve, annak jellemhibáit kihasználva veszi rá arra, hogy valami olyasmit tegyen, amit különben soha nem tett volna. Ez a neokonok meglehetősen pontos leírása. Olyan manipulátor társaságról van szó, akik félrevezetnek és csalnak.

Több millió amerikai szavazó, akik az Obama által meghirdetett „változásra” adták voksukat, tévesen abból indultak ki, hogy a neokonzervatív háborús héják kizárólag csak a republikánusok pártjában találhatók, és bízhatnak abban, hogy a demokratapártiak a konfliktusok békés, diplomatikus megoldása mellett teszik le a garast. E választók nem értették meg azt, hogy – hasonlóan Németországhoz, ahol ugyanez a helyzet uralkodik 1989-tól kezdve – mindkét politikai pártot, azaz a republikánusokat és a demokratapártiakat ugyanazon körök finanszírozzák: a Wall Streetről irányítják a pénzpolitikát, míg a „Nagy Olajtól” és a hadiipartól jövő pénzek a védelmi és biztonságpolitikát.

2014-ben egy Princeton Egyetemen tanító professzor nyilvánosságra hozta azt a vizsgálatát, amely szerint 1980 óta az amerikai törvények és kormány fölött lépésről lépésre egy oligarchia vette át az uralmat. Ott egyszerűen már nem lehet demokráciáról beszélni. A felső egy százalék uralja Washingtont, mindkét pártot, a tömegmédiát, a Wall Street mega­bankjait és a fegyverkezési ipart. Ezen „egy százaléknak” megvan a pénze ehhez, és mint ahogyan oly szépen mondják: az rendeli a nótát, aki fizeti a zenét.

A következő alfejezet címe: A CNAS az Obama-kormányban

Érdekes módon van egy egyértelmű utalás arra, hogy azon amerikai oligarchák, akik meghatározzák, mi fog történni Washingtonban, már 2006 óta arra készülnek, hogy a választók megvonják bizalmukat a Republikánus Párttól.

2007 januárjában, két évvel Obama győzelme előtt a Center for Strategic and International Studies (CSIS) azt a megbízást kapta, hogy hozzák létre a PNAC egy demokratikus változatát, amelyet később a Center for a New American Securitynak (CNAS – Új Amerikai Biztonsági Központnak) neveztek el. A CSIS vezetőihez tartozott Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski, Richard Armitage volt védelmi államtitkár, James Schlesinger volt védelmi miniszter, Rex Tillerson, az Exxon-Mobil volt vezetője (mai külügyminiszter), Joseph Nye „soft power” szakértő és Harold Brown volt védelmi miniszter.

Engdahl ezután részletesen ismerteti a gondolatgyárak főbb embereinek tevékenységét, majd rátér a könyv 9. fejezetére, amely így hangzik: A fegyverkezési ipar és a leginkább megkérdőjelezhető neokonzervatív gondolatgyárak.

A fejezet azzal kezdődik, hogy a szerző leszámol azzal a mítosszal, amely szerint a CIA-t azért hozták létre, hogy információkat szerezzen a Szovjetunióról és más idegen erőkről, amelyek az USA nemzetbiztonságára nézve veszélyt jelentettek. Ez egyáltalán nem így van, írja Engdahl. A valóságban a CIA-vel már a kezdetektől a szupergazdag családok – a Rockefellerek, a Harrimanok, a Dulles testvérek, Cord Meyer és társaik – egy titkos, párhuzamos kormányt akartak kiépíteni, amely az amerikai külpolitikát a lehető legnagyobb mértékben ezen gazdag családok érdekei szerint vinné.

Engdahlnak az amerikai elitegyetem, a Princeton University hallgatójaként alkalma volt arra, hogy hosszabban elbeszélgessen egyik tanárjával, akinek igen jók voltak a kapcsolatai a CIA-hez és Washingtonhoz. Ő mondta el Engdahlnak, hogy nyugállományú CIA-ügynököket tudatosan vittek a kongresszusba annak érdekében, hogy az amerikai kormány politikáját befolyásolni tudják. A szerző ezt követően igen részletesen leírja, miként működik a gyakorlatban a CIA, milyen szervezetekkel áll kapcsolatban, és milyen kölcsönhatások működnek.

Engdahl ezután oldalakon át ismerteti, miként viselkedtek a neokonok a Reagan–Thatcher-korszakban, és hogy miként igyekeztek befolyásolni az akkori amerikai és brit kormányok politikáját.

Ez után rátér a PNAC-ra, a Project for a New American Century (Projekt Egy Új Amerikai Évszázadért) nevű szervezetre, amelyet 1997-ben William Kristol, a neokonok „keresztapja” alapított a neokonok koronázatlan királyával, apjával, Irving Kristollal és Robert Kagannal együtt. Az utóbbi felesége az a Victoria Newland, aki megrendezte a 2014 februári kijevi államcsínyt. 2000-ben az ismertebb PNAC-tagok közé tartoztak még olyan ismert neokonzervatív háborús héják, mint Richard Perle, Paul Wolfowitz és a CIA volt igazgatója, James Woolsey.

George W. Bush választási győzelmét követően a következő PNAC-tagot hívták a Bush-kormány kulcsfontosságú pozícióinak betöltésére: Elliott Abrams, aki a nemzeti biztonsági tanácsban a globális demokráciastratégia tanácsadója volt, Richard Armitage külügyminiszter-helyettes, John R. Bolton külügyi államtitkár, Dick Cheney alelnök, a Halliburton cég volt elnöke, Eliot A. Cohen a védelmi politikai tanácstól és sokan mások.

Ezt követően Engdahl ismertet számos más, döntő befolyású neokon gondolatgyárat az Egyesült Államokban. Így a következőket: American Enterprise Institute (AEI – Amerikai Vállalkozási Intézet); a Rand Corporation, a Heritage Alapítvány, valamint a Center for Strategic and International Studies (CSIS – Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja).

Az Egyesült Államokban lévő és működő neokon intézmények leírását európai társaik ismertetése követi, amellyel azután a könyv be is fejeződik.

Még néhány sor a 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsának egyik alszervezetéről, a Pán-európai Tanácsról (Pan-European Council). E tagjai között volt Bernard Kouchner, a Soros által finanszírozott Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet francia alapítója, aki Sarkozy elnöksége idején külügyminiszter volt. E szervezetben ténykedett még Pascal Lamy, a Világkereskedelmi Szervezet volt igazgatója; Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank korábbi elnöke, valamint Daniel Cohn-Bendit, az Európai Parlament (volt) tagja, aki „Vörös Danyként” Franciaországban 1968 májusában a diáksztrájk vezetője volt, és a Zöldek Pártjában megvédte a pedofíliát (önérdekből). De e szervezet egyik alapítója volt barátja, Joschka Fischer is.

Engdahl felsorolja a további tagokat, akik közül nem egy valóban meglepetés, hiszen nevük olvastán érthetjük meg – akárcsak Cohn-Bendit esetében – viselkedésük „eredetét”. Így tag volt a neokonzervatív Radek Sikorski, később lengyel had-, majd külügyminiszter (akinek felesége az az Ann Applebaum, aki hazánkat rendszeresen ekézi a Washington Postban).

A szerző könyve összefoglalójában leszögezi: mindezen gigantikus építmény azt a ki nem mondott célt szolgálja, hogy csökkentse a fehér faj létszámát, és az egész médiagépezetet is ennek a szolgálatában állítja.

Most pedig egy nagyon jó hír következik. Mégpedig az, hogy William Engdahlnak néhány nappal ezelőtt, júniusban, szintén német nyelven megjelent a legújabb kötete, amelynek főcíme: A nem kormányzati szervek titkos aktái.

Alcíme pedig: Miként szítanak forradalmakat, kormánybuktatásokat és háborúkat a CIA fedőszervei.

Aminek netán nem is olyan halk áthallása van a nálunk jövőre megrendezendő választásokra. A jövő héten ennek az Engdahl-kötetnek az ismertetését kezdjük meg.