Ellenzéki hazugságok

„A magántulajdont is visszatartják: tíz körömmel kapaszkodik az állam a műtárgyakba” címmel jelent meg egy cikk a Népszavában február 27-én Tölgyesi Gábor tollából. Ezt fokozandó, Szakonyi Péter, a magyar restitúció önjelölt tudora ugyanakkor a „Végleg ráteszi a kezét az állam a vitatott műtárgyakra” című eposzt adta közre a napi.hu-n. „Egy tollvonással szinte lehetetlenné tette az elzabrált műkincsek visszaadását a kormány” – írja. A világvége-hangulat mindkettőjüknél egy kormányrendelet hatályon kívül helyezése kapcsán jött el.

Fotó: MTI

Lassan megszámlálhatatlan azon támadások száma, amelyek 1998 óta restitúció ügyben bel- és külföldön érik az Orbán-kormányt. De kezdjük az alapoknál. A restitúció úgy vált nálunk a politika részévé, hogy két embertelen hatalom a XX. században állampolgárok millióinak vagyonát rekvirálta, először magyar zsidók javainak begyűjtése, másodszor kommunista államosítás formájában. A két pokolbéli vagyonrablás 1939 és 1972 között történt hazánkban azzal a céllal, hogy kiirtson egy etnikumot, majd kisemmizzen egy egész országot, és gazdaggá tegye a kommunista brigantikat és utódjaikat.

Az igazságtalanul elvett vagyontárgyakkal kapcsolatos „jóvátételről” két lépcsőben beszélhetünk. A zsidó vagyon visszaszolgáltatásáról és az okozott károk megtérítéséről már 1945 márciusában megszülettek az első jogszabályok, de az azt követő államosítással a kommunisták felülírtak minden korábbi rendelkezést. Az „egyenjogúság” jegyében immár mindenkitől elvettek mindent. Az így elvont javak visszaszolgáltatására azonban soha nem került sor, mert a rendszerváltozás után nálunk nem volt reprivatizáció, csak részleges kárpótlás. Az Alkotmánybíróság annak idején többek között kimondta: „Az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy – teherbíró képességével arányban álló módon – a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.” „A kárpótlás megfelelő kártalanítást jelent azoknak is, akiknek a tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.” Hát így lettünk – zsidók és nem zsidók – egyforma áldozatai a kommunizmusnak.

A kárpótlás nem lett sikertörténet, és befejezését követően meg is jelentek az első igények műkincsek visszaadása iránt, amelyekből sok kérelem bíróságig jutott. Ugyanakkor egy etikus államnak kötelessége, hogy ami nem az ő tulajdona, azt visszaadja jogos tulajdonosának, bírósági ítélet nélkül is. Ez azért bonyolultabb dolog, mint jogi képtelenségeket összehordani egy újságcikkben. Adott esetben évtizedeket kell visszamenni a történelemben, levéltárakban, múzeumi leltárokban. Olyan kor dokumentumai között kell kutatni, amelyben aluliskolázott emberek döntöttek, vezettek nyilvántartást, ha tudtak írni. Lehet, hogy a diktatórikus rendszeren alapuló írásbeli fecnik már nem is léteznek, mert leselejtezték, vagy az elvtársak megsemmisítették azokat a rendszerváltozáskor. Nem egyszerű a lassan 70-80 éves, sőt régebbi jogszabályok, letéti szerződések, dokumentumok felkutatása, értékelése, de nem lehetetlen.

Az első Orbán-kormány vállalta ezeket a döntéseket, miközben 1998 és 2002 között az akkori ellenzék tüzet okádott rá, mert az első nagy restitúciós, úgynevezett Herzog-perben nem adott ki 11 képet Nierenberg Mártának, a felperesnek. Nem adott ki, mert az állam nevében eljáró szervezet, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság véleménye az volt, hogy a kért képek állami tulajdonban vannak. Megállapította, hogy az eredeti tulajdonosok kárpótlást kaptak a festményekért, vagy éppen csempészés miatt kobozta el a képet a magyar hatóság, vagy bekövetkezett a demokratikus jogrendekben ismert módon történő tulajdonszerzési mód, az elbirtoklás. 2008-ban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen az államnak adott igazat. Közben sokasodtak a kérelmek, indultak perek is, de a KVI számos esetben a kért műkincs kiadására tett javaslatot. Már 1989-ben a Szépművészeti Múzeum nyolc, letétben lévő képet juttatott vissza a Herzog családnak, egyet pedig 1999-ben, amikor elindult a Herzog-per.

2000-ben kapott vissza képet Hatvany Ferenc, a Sigray család 273 tárgyat, a Károlyi család 9 festményt, Vida Jenő pedig több festményt 2002-ben. Nos, a baloldali sajtó ez utóbbi ügyet méltatta 2002 novemberében és 2003 áprilisában a Népszabadságban. A Vida-képek visszaadásáról mint követendő példáról írtak, dicsérve Görgey Gábor akkori szocialista kultuszminiszter eljárását. „Egyedül a Vida-örökösök kaptak vissza két festményt az egykori kulturális miniszter Görgey Gábor jóvoltából” – írta Szakonyi dicsérően a napi.hu-n még ez év január 9-én is. Nem akarom hitelességét csorbítani, de Vida Jenő nem 2, hanem 5 képet kapott vissza, és nem Görgey jóvoltából került sor a kiadásra, mert az arra vonatkozó javaslatot még az Orbán-kormány idején, 2002 januárjában írta meg a KVI.

Vitázhatnánk erről a tényről, de a Vida-féle, illetve az összes fent felsorolt kiadási javaslatot én magam mint az Orbán-kormány egyik állami intézményének hatáskörrel rendelkező felső vezetője terjesztettem elő, és vállaltam érte a felelősséget. Csupán a fényességes átadás történt a választás után… A történethez persze az is hozzátartozik, hogy akkor az Állami Számvevőszék vizsgálatot indított Vida-ügyben, amelyre aztán a végső szocialista válasz a felelősségteljes tulajdonosi állami döntés elhárítása volt. Az eset után 2003-ban ugyanis született egy Draskovics Tibor – Hiller István-féle egyezség, amely még a jogilag viszonylag egyértelmű esetekben sem vállalt felelősséget a döntésért, hanem azt a bíróságokra hárította.

Onnan kezdve nem is volt önkéntes kiadás! De ez a tény érdekes módon 2010-ig nem fájt a szoclib sajtónak! A Draskovics–Hiller-paktum fenyegető kényszere pedig szokásjogként égett bele a restitúcióval foglalkozó állami alkalmazottak munkarendjébe. Nem véletlenül. Mert ha a döntéshozó téved, a hanyag vagy a hűtlen kezelés törvényi tényállásával és pár év börtönnel nézhet szembe. Bár régen már csak civilként követem az eseményeket, de meggyőződésem, hogy a műkincskiadások ismételt felgyorsítása mellett a szocialisták által a paktummal okozott félelem feloldására is szolgálhatott az a jogszabály, amely Lázár János nevéhez köthető, és amelyben 2013-ban magához, azaz a Miniszterelnökséghez vonta a döntés felelősségét.

Ezt követően – olvashattunk róla, főként Szakonyitól – jó pár esetben született döntés műtárgy visszaadásáról. Szakonyinak azonban fáj, hogy nagy mennyiségű és nagyobb értékű műkincs nem került vissza eredeti tulajdonosához. De rossz hírem van: hazánkban a jog nem mennyiség- és érték-, hanem tényállásfüggő. Így aztán a Szakonyi által „lex Lázár”-nak nevezett jogszabály alapján, az államot terhelő megfordított bizonyítási teher ellenére, a rendeletben a kutatásra rendelkezésre álló szűkös határidő mellett több ízben is felmerülhetett a gyanú, hogy kétséget kizáróan a magyar állam a tulajdonos, tehát nincs helye a kért műkincs kiadásának. Január 26-án ez a jogszabály hatályon kívül került, és csupán átmeneti rendelkezéseket tartalmaz arra nézve, hogy a 2013 óta esetleg el nem bírált ügyekben hogyan kell eljárni.

Ezekben az ügyekben a Miniszterelnökséget vezető miniszternél maradt a döntési jogkör, és ha nem születik e téren új jogszabály, marad az ősi metodika. Ismét a tulajdonosi joggyakorlónak, most az MNV Zrt.-nek kell meghoznia a döntést, amelyet persze követhet bírósági eljárás is. Az új kérelmek esetén pedig ez az eljárás most evidenciának látszik. Úgy, mint az első Orbán-kormány idején, végre megszabadulva a szocialista Draskovics–Hiller-béklyótól. Nos, ez az a jogi aktus, amelyet az ellenzéki újságírók már a hatályon kívül helyezés másnapján durván megtámadtak. Végkövetkeztetésük Armageddont vizionál, pedig csak annyi történt, hogy az átmeneti ügyekben (is) a bizonyítási teher visszaállt a szokásos jogi szintre: az bizonyít, aki állít valamit.

Összegezve: a kommunisták rendelték el az államosítást, a „zabrálást”. Utódaik rendelték el az önkéntes restitúció leállítását, és nem is vállaltak műkincskiadást. Ha lett volna ilyen, megírta volna Szakonyi. Ezzel szemben az Orbán-kormány számtalan önkéntes döntést hozott, azt Lázár János fel is gyorsította, majd most visszatért az állam az eredeti döntéshozatali rendhez. Ennek ellenére az ellenzéki holdudvar az Orbán-kormányt támadja, nácizza, és terjeszti a rémhírt, hogy az állam végleg ráteszi a kezét a vitatott műtárgyakra. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nagyon unom az ellenzéki hazugságokat! 

Lapszám: