És akkor Braun Barna megmondta, hogy mi van.

„Sokkot kaptam tegnap, ahogy felhördült a tömeg mellettem. Sokkot, mert tényleg 34 évig vártak erre. Elhitték, a nagyság megnyilvánulása a fociteljesítmény (mit nekünk nóbelvagyoszkárdíj, de akár az úszók világsikerei) és tegnap legyőztük a nyugat hazai szimbólumát: győztünk az osztrákok felett! Győztünk! Nagyok lettünk! Ez, ez az öröm, hogy ennek örülni kell, jobban elkeserít, mint eddig bármi az életemben, merthogy én szívből rühellem a focit (mindenkiét) és semmire sem tartom, egy hóbortnak gondolom, mások furcsa hobbijának – amit ekként fogadok el. És nem, nem örülök veletek, mert nincs minek örülnöm. Mert tényleg nem érdekel, hogy tegnap mi történt egy sportpályán, viszont borzasztóan nyomaszt, hogy egy ilyen, véleményem szerint himmi-hummi dolog (egy sportteljesítmény) kihat az életemre. Jelenleg jobban, mint bármi, amit a magam szintjén (a saját kis sportpályámon) nap mint nap teszek saját boldogulásomért. A foci nem lehet a választásom többé. Nem, tegnap váltunk igazán futballnemzetté: bármi történjen is, ez identitás, vallás, életvilág – a tegnapi győzelem egy ideológia győzelme, ami a focira épül. A focira, aminek én még a szabályait sem ismerem. Soha nem éreztem magam ennyire idegennek a hazámban.”

Mindenekelőtt és legelsősorban visszautasítjuk, hogy Braun Barna a hazájának nevezze Magyarországot. A haza valami más, ha nem ugrik be, hogy micsoda, gondoljunk csak a magyar–osztrák utáni utcai ölelkezésre, a közösségi eufória szent pillanataira, és megértjük. Aki ilyenkor gyűlölködik és gúnyolódik, annak vagy nincs hazája, vagy van, de nem itt, ahol ideiglenesen éppen tartózkodik.

Hogy Braun Barna kicsoda, honnan jön és hova tart, teljesen mellékes. Azért nem idézzük Dániel Péter, Bartus László meg az indexes zsenikék hasonló fanyalgásait, hogy nehogy elfogultnak tartson minket a tisztelt olvasó. Végül is Braun pontosan összefoglalta, mi a baja azzal, ha a magyar válogatott az elmúlt harminc esztendő legnagyobb sikerét éri el, legyőzi az osztrákokat, és egy csapásra maga mellé állítja az ország normális felét, és mellesleg a fél világot.

Braunnak az a baja, hogy a magyarok jól érzik magukat. Üldögél Braun kedvenc Dob utcájának romkocsmájában, hátraveti magát a székében, és pocsék a kedve. Mert a magyarok ünnepelnek. Ő viszont zsigerileg nem képes örülni annak, ha ismeretlenek borulnak egymás nyakába, ha ünneplik a sportsikert.

A normális embert nem érdekli, hogy Kleinheisler László félig sváb, vagy tán teljesen az. Hogy Gera Zoltán melyik egyházban találta meg a lelki békéjét. Hogy Kádár Tamás egyáltalán eljár-e szavazni. Mert mindez egyáltalán nem lényeges. Mondom, a normális emberek szerint. Braunéknál cseppet másképp áll a dolog. Felkelnek, fogat mosnak, belenéznek a tükörbe: Orbán Viktor, rohadj meg! Kezdődik a reggel, beülnek az autóba: tessék, dugó van, erről is az Orbán tehet! Nincs nőm? Orbán Viktor, te szemét… Romkocsmák oltalmában élek, félek önmagamtól? Orbán Viktor…

Akkor most vegyük fel a fonalat, hogy jól érezzék magukat. Menjünk bele a játékba, hogy a magyar focisták sikeréről vagy kudarcáról szólva Orbán Viktorra kéne gondolnunk. Szóval, politizáljunk egy kicsit. Amióta Braunék rájöttek, hogy a foci gyengíti a testet és lelket, viszont felszítja a nemzeti büszkeséget, ismét megmozdult a tábor. A Fidesz–KDNP többmilliós táborára gondolok. Mindenkihez eljutottak a hírek, hogy Braunék az osztrákoknak szurkoltak, hogy gyűlölik a futballt és hogy fáj nekik a 2–0. Huszonnégy óra alatt összekovácsolódott a tábor. Miután felhívták az emberek figyelmét a nem létező összefüggésre, sorra futottak be a gratulációk és köszönetek Orbán Viktornak a Facebookon. Én mindig úgy képzeltem, hogy egy-egy ilyen baloldali véleménycunami új szavazatokat hoz a magyar jobboldalnak. Ebben az esetben mondjuk ezret mindenképpen. Még néhány kulturkampfos beszólás: újabb ezrek. Aztán a választásra készen áll az új kétharmad. Láttunk már ilyet. Vagyis Braunék maguk teremtik meg a polgári többséget, újra és újra.

Olyan egyszerű ez, és mégis mindig elkövetik ugyanazt a hibát. Ők, akik olyan körmönfont gondolkodóknak és nagyon okosnak hiszik magukat, az elemi ösztöneik felett sem uralkodnak. Hallanak, látnak, tapasztalnak valamit, amit nem szeretnek, és elönti a vér az agyukat. Gondolkodásra képtelenek, megbénulnak, amikor racionális döntéseket kellene hozniuk. Talán nem is olyan jók, mint azt híresztelik magukról.

És a futball? Köszönjük, jól vagyunk. E sorok írásakor még sok minden nem világos, de hogy a mieink mindent megtettek és megtesznek a győzelemért, és olykor jól is játszunk, nem kétséges. Új magyar válogatott született. Ennyi éppen elegendő. Talán éppen ez a baj. Hogy a fránya magyarok jól érzik magukat. De nem baj, érezzük tényleg jól magunkat. Itthon vagyunk, itthon maradunk, nagyságra születtünk.