Egy kihűlt barátság margójára

Illyés és Márai. A paraszt és a polgár. A maradó és a száműzött. Egy igen, egy nem.

Néhány hete ismét felmerült az idő ködéből a réges-régi vita. Ha jól értem, most éppen azt kellene eldönteni, Illyés kommunista volt-e, esetleg hős, vagy éppen Márait kellene hasonlóképpen felcímkéznünk. Természetesen szigorúan utólag, 2018-as fogalmak szerint. Mi már tudjuk, hogy a kommunista diktatúra 1990-ben véget ért Magyarországon, szabadon megvonhatjuk irodalmi életpályák mérlegét, bármit megtehetünk, mert átlátjuk a nagy egészet. Magától értetődően mindez nem adatott meg Illyésnek és Márainak, ők csak a kortárs részleteket ismerték. Már csak ezért sem ajánlott utólagos felcímkézésük, sokkal inkább a saját korukban, saját helyzetükben kell megvizsgálnunk őket.

Barátságuk és eltávolodásuk története szomorú krónikája a magyar XX. századnak. Kettejükkel az történt, ami népiekkel és urbánusokkal úgy általában munkahelyen, családban, ismeretségi körben. Pontosan azok körül az erkölcsi kérdések körül forgott szinte a vitájuk, amelyekre a háborús nemzedéknek valamiféle választ kellett adnia. Kollaborációról és szembefordulásról, menekülési módszerekről, egyéni és közösségi válaszadásokról igyekeztek gondolni, mondani, írni valami tanulságosat.

Amint az időközben elhunyt Lőrinczy Huba adatokban gazdag 2002-es alaptanulmányából („Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…” – Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története) is kiderül, kapcsolatukban eleve benne rejlett a távolság, a kölcsönös egyet nem értés. „Egyikük személye és műve sem borította árnyékba a másikét, kettejük vezető műfaja is eltért, szerelmi riválisai pedig kiváltképp nem voltak egymásnak. Nem író és író, férfi és férfi közt támadt »túlságos nagy« »szakadás«, hanem alkat és alkat, magatartás és magatartás, eszmerendszer és eszmerendszer között.” Magyarul mondva, a kassai polgár és a dunántúli paraszt nem férhetett meg egymással. A legfontosabban, az alaptermészetükben is jócskán különböztek: Márai szikár, kissé merev egyéniségével szemben Illyés fürge, mozgékony szelleme, egyezkedést kereső hajlama állt.

Pedig nem indult rosszul a kapcsolat. A fiatal Illyés és Márai külföldön és itthon hasonló helyszíneken sürög-forog, megfordulnak ugyanazon kávéházakban, véleményük van a különféle irodalmi csoportosulásokról, sokat olvasnak, és még többet írnak. 1935-ben – amikor már mindketten ismert irodalmárok – a Délivasút kávéházban beszélgetnek a hitlerizmus terjedéséről, és a végén komává fogadják egymást. Aztán a népi-urbánus vitában eltávolodnak, a háború vége és Magyarország orosz megszállása pedig tovább mélyíti a lelki távolságot. Aztán a fizikait is, hiszen Márai elhagyja az országot. Az utolsó kép, amelyet Illyésről őriz, a farizeus egyezkedőé, aki lefekszik a kommunistáknak, elárulja az irodalom és a magyarság szent ügyét.

Márait ez a meg­győződése élete végéig elkísérte. A lassan halványuló szülőföldön számára éppen Illyés testesíti meg a gyűlölt kollaboránst, az idő előrehaladtával egyre sarkosabban, kegyetlenebbül nyilatkozik naplójában a hajdani barátról: „A meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak, hazugok, konganak; egyetlen szava nem vet szikrát. Sunyin, lopakodva és kéz-dörzsölve alkudozott mindazzal, ami az elmúlt években történt…” „Illyés verset adott közzé, melyben a Parasztpárt prominenseinek családnevét szedte rigmusba. Szomorú kép: egy költő, aki tallózó bandavezérek nevével ékesíti fel verseit.” „Illyés a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regöse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.”

Márai – engedékenyebb pillanataiban – ugyanakkor megkülönböztette az írót és a politikust. „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék, aki mindent tud, amit írásról és egy írónak az élethez való viszonyáról tudni kell: tud írni, teljes erővel és öntudattal, művelt, értesült, a szó nemes értelmében, mint egy vadállat és magándetektív egyszerre, huncut, van humora… vele tudnék beszélni. Ő az egyetlen élő író, a szó másik értelmében… De sunyi, paraszt, mindegyre hős szeretne lenni, s aztán megijed és elbújik a betegségbe, vagy a felesége szoknyája mögé. Nem beszélhetek vele, a szakadás túlságos nagy.”

Illyés Márai-képének sokkal kevesebb a lenyomata. Ami bizonyos: neki nem azzal volt baja, hogy Márai eltávozott, hanem írótársának magyarságképét és a parasztságról alkotott lesújtó, lenéző véleményét utasította el. Márai ugyanis leplezetlenül városi eredetűnek tartotta a teljes nyugati kultúrát és civilizációt, és éppen azt bírálta hevesen és kérlelhetetlenül, amelyre a népi írók egész mozgalmukat felhúzták. Illyés sok mindenben engedékeny, hajlékony természete akkor merevedett meg, amikor az alsó Magyarország védelme került szóba, efféle mondatokat szép számmal idézhetnénk tőle: „Nem vagyok sem opportunista, sem áruló. Egy célom volt mindig. A zsellérség és a cselédség sorsán javítani. E célból mindenkivel társulok. Különböző mozgalmak közeledtek a kérdés felé, én valamennyit támogattam, a szocialistákat éppúgy, mint az ifjúsági egyesületeket. Tehát én vagyok a fix pont, a világ hullámzik körülöttem. Amelyik eltávolodik tőlem, azt nem én hagyom ott, hanem az lesz árulója az én problémámnak.” „A magyar népnek segítség kell, s ha nem is mindegy, kitől jön ez a segítség, ez mégiscsak másodlagos szempont lehet, első a segítség, különben ez a nép megfullad.”

Illyés és Márai már csak azért sem érthette meg egymást, mert a legalapvetőbb kérdésben, a követendő magatartás módjában is vitatkoztak. Illyés azért maradt itthon, azért vállalta a kollaboráció vádját, azért írt és szerkesztett rossz emlékű köteteket, mert hite szerint a magyar parasztság helyzetén így változtathatott. Miközben Aczél Györggyel vacsorázgatott, sikerült belopnia a határon túli magyarok ügyét a köztudatba, és felnevelt egy teljes írónemzedéket (legjelesebbül Csoóri Sándort), akik folytatták magyarság- és kultúramentő misszióját. A Rákosival, Kádárral mutatkozó, nevetve beszélgető Illyés ugyanaz az ember, aki Kossuth-díját szétosztja nélkülöző írótársai között, és aki megírja, majd fiókba zárja az Egy mondat a zsarnokságról című kulcsverset.

Márai a polgárt szemléli ugyanazon elfogultsággal, mint Illyés a parasztot. Számára az elsődleges erkölcsi parancs az, hogy a bűnnel, romlottsággal nem szabad együtt élni. Azért hagyja el az országot, mert a kibontakozó kommunista diktatúrával egyetlen percentnyit sem óhajt érintkezni. Tisztaságát, szellemi függetlenségét megőrizhette, de a mardosó honvágy és a társtalanság éppen olyan gyötrődést okozott neki, mint Illyésnek az önállóság és a csapdába esés közötti vékony határvonal állandó számontartása.

Nem, Illyés nem volt kommunista. És Márai sem közönséges disszidens. Még csak hősnek sem neveznénk őket, mert bár életművük maradandó és kincseket rejt, ugyanolyan gyarló emberek voltak, mint bárki más. Egy biztos: találkoztak a magyar nép szívében, jóllehet kellemesebb társaságot képzeltek el a másikénál. Csakhogy az utókor dönt szellemi öröklétről vagy gyors kimúlásról – ők pedig mindketten befogadtattak. Nekünk mindössze annyi feladatunk maradt, hogy elhamarkodott ítéleteinket jobban bástyázzuk körül érvekkel, és mindenek­előtt igyekezzünk megérteni nemzeti nagyságainkat, mielőtt kimondjuk róluk a végső ítéletet.

Lapszám: