Egy határon túl

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – szól a hol Illyés Gyulának, hol Karinthy Frigyesnek, hol Patrubány Miklósnak tulajdonított idézet. A valószínűleg nem is oly lényeges forrásvitát leszámítva egyébként szép és szívbe markoló sor napjainkra talán úgy aktualizálható: aki tagadja a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését, illetve annak szándékát, annak valójában nem is fáj Trianon. És ha a Demokratikus Koalíció vezetői, képviselői magukra vonatkoztatják e mondatot, akkor nagyon nem is járnak messze az igazságtól: Gyurcsány Ferencék ugyanis megint nem bírtak magukkal, és újra a határon túli magyarok ellen uszítottak – nem először, és vélhetően nem utoljára.

Történt ugyanis, hogy egyébként egy uniós irányelvet átültetendő, a kormány törvénymódosítási javaslatot nyújtott be nemrég, mely azt célozza, hogy a magyar állampolgársággal igen, de magyarországi (uniós) lakcímmel nem bírók szavazhassanak az EP-választásokon is. A jelenleg hatályos szabályok alapján ugyanis jövő május 26-án csak azon uniós állampolgárok szavazhatnak magyar pártlistákra, akik hivatalosan itt is élnek – és persze az EP-választásokra kiterjedően regisztráltak a névjegyzékbe. Ezek szerint tehát az eddigiekben egy magyarországi lakcímmel rendelkező francia, német – vagy akár felvidéki, szlovák vagy kettős – állampolgár szavazhatott akár a Fideszre, akár az MSZP-re (a DK-ra is, mondjuk azt nem igazán értem, miért tette volna ezt bárki is fentiek közül), egy kárpátaljai vagy vajdasági magyar azonban nem. Az említett, ’18-as szabályváltozás óta az unió viszont maga ösztökél az irányba, miszerint „a tagállamok a nemzeti választási eljárásaikkal összhangban meghozhatják az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a harmadik országban lakóhellyel rendelkező állampolgáraik is szavazhassanak az európai parlamenti választásokon”. Na ez nem tetszik most Gyurcsányéknak, akik „felháborítónak” tartják a szavazati jog e téren (is) történő kiterjesztését.

A folyamatosan „európai, polgáros demokráciáról” vagy mi a szöszről értekező DK-nak tehát most egy uniós javaslat sem elég indok, ha egy kormányzati javaslat „européer”, akkor ők azonnal felveszik az „antieuropéer” testtartást, csak hogy fröccsös indulattal, hímes vérharaggal orbánozhassanak egy kicsit – vagy sokat. De az egészben persze nem ez a legrosszabb, pontosabban nem ez a legelszomorítóbb. Amit Gyurcsány és társasága csinál – hiába oly sokadszor, vagy talán éppen azért –, az inkább szánalomra, szánakozásra ad okot, semmint dühre vagy haragra. Az ugyanis egy dolog, hogy a történelmi perspektívából tekintve „modern” nemzeti léte gyermekkorát élő ország, Románia ezerrel készült és ünnepelte idén egykori királysága Erdéllyel történő „egyesítését” (sic!). Az is egy dolog, hogy Jean-Claude Juncker, én őszintén nem tudom, miért, de egy teljesen más témában tartott EP-ülésen „európai ünnepnek” nevezte az 1918-ban Gyulafehérvárott történteket – melyre mondhatjuk persze, hogy ha Erdély el-, akkor annak visszacsatolása is kontinentális népünnepély kell legyen –, de hát egyrészt Juncker se magyar, másrészt a luxemburgi is körülbelül annyira nemzet, mint a román. De az, hogy magyar parlamenti politikusok folyamatosan a saját vérük, saját nemzettársaik érdekeivel szemben politizálnak, na, valójában az a rasszizmus. Olyan, mintha ugyanúgy kipécéznének maguknak egy másik csoportot – mondjuk földrajzi alapon – a magyarságból, és ellenük szólamlanának fel, rendszeresen követelve például, hogy vegyék el a Görénypuszta és környékén élők szavazati jogát. (Mellékes dolog – vagy talán nem is az? –, de remélem, leesett a kedves olvasóknak, hogy az idén tavaszi, demokrácia- és jogállamiság-deficitről szóló választási időszak során két párt volt, mely súlyos jogkorlátozást javasolt: a DK a határon túliaktól, a Jobbik az általános iskolát nem végzettektől vonta volna meg a szavazati jogot. Zárójel bezárva.)

Természetesen én is tudom, hogy Gyurcsány Ferenc nem most váltott először csókot a nemzetárulással, ami persze a ’45 utáni „magyar” kommunizmus fényében egyfelől történeti hagyománynak is nevezhető – másfelől tény, hogy Trianon és a második világháború közötti időszakban mind a szociáldemokraták, mind a kommunisták elfogadták és támogatták a revízió alapvető igényét.

De az elvtársak 1994-ben ugyanott vették fel a tempót, ahol 1990-ben abbahagyták. Az egész világra, de minimum a Kárpát-medencére kiterjedő aktív nemzetpolitika igényét tagadva jöttek a hazánk számára előnytelen – persze akkor „szakmaisággal” indokolt – alapszerződések Szlovákiával, majd Romániával, majd 2002-ben szükségét látták beindítani a Magyarországot elárasztó Ali baba és a 23 millió román meséjét, melyről Gyurcsány úgy vallott az őt azóta érzékelhetően lelki társául elvenni igyekvő Debreczeni Józsefnek, hogy „akkor ott egy hosszú vitában meggyőzzük önmagunkat arról, hogy az Orbán–Nastase-paktumot meg kell támadni. Meg kell támadni, függetlenül attól, hogy Kovács László az előző este rábólintott”. Folytatódott Medgyessy Péter Románia „egyesülésére” történő koccintásával (Juncker Európa Medgyessyje, mondhatná valaki!). A folyamat rendszerváltás utáni történeti-politikai csúcspontját nyilván a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazással érte el, melynek során szintén Gyurcsány saját kezével pörgette a manuális hazaáruló-generátort (a határon túli magyarok elleni plakátok arca pedig Bangóné Borbély Ildikó, akkori „felelős családanya”, jelenlegi D kategóriás szocialista képviselő volt).

Ezt követően azonban – legalábbis a szocialistáknál és csak lassan – történt valami: talán realizálták azt, hogy nemcsak kifizetődőbb hosszú távon, de erkölcsileg-morálisan is jobban vállalható, ha nem uszít valaki ennyire hangosan a saját fajtája ellen. Így jutottunk el oda, hogy 2010-ben az MSZP frakciója (többé-kevésbé) megszavazta a kedvezményes honosításról szóló előterjesztést, és több szocialista politikus is legalább elhibázottnak minősítette a 2004-es népszavazási kampányukat. (No persze aggodalomra azért komolyabb ok nincs, saját mentálhigiénéjük megtartása végett azért egységesen nemet mondtak a június 4-ét „nemzeti összetartozás napjává” nyilvánító javaslatra.) De nem találják ki, kik voltak azok a szocialista honatyák, akik kifejezetten ellenezték a határon túli magyarok kedvezményes honosításának ötletét a parlamentben: Szanyi Tibor, Molnár Csaba – meg hát persze Gyurcsány Ferenc!

És míg az MSZP azóta legalább tényleg leszállt erről a dilivonatról – hozzáteszem, tehát ebben a kérdésben az Orbán-kormány vezetésével majdnem nemzeti konszenzus jött létre –, a belőlük azóta kivált DK-s akciócsoport csak tolja tovább a dolgot. 2011–2012, az új Alaptörvény megalkotása és hatálybalépése óta tényleg, a szó legszorosabb értelmében uszítanak a határon túli magyarok ellen: a legutóbbi választási kampány során bevallottan „tudatos, előre felépített” kampányt indítottak szavazati joguk elvételéért, szántszándékkal egybemosták a keleti határ magyar oldalára betelepülő – magyar állampolgársággal egyébként nem rendelkező – ukránokat a kárpátaljai magyarokkal, mintha az ő „importálásukkal” akarná „eldönteni a Fidesz” a(z állítólagosan) billegő választókerületek eredményét. És most értek el odáig – nem mondom, hogy feltették az i-re a pontot, mert szerintem tovább is lesz még ebből a kis gyurcsányista szappanoperából –, hogy az egyébként általuk annyira fetisizált unió előírása ellen ágálva játszanak önkéntes erkölcsi tanítómestert.

Persze, a politikai motiváció világos: a volt miniszterelnök célja, hogy a baloldal se kiköpni, se lenyelni ne tudja őt, így saját táborát bővítgetve addig élősködjön rajtuk parazitaként, míg át nem veszi a gazdatest felett a hatalmat, és kénytelen-kelletlen, de elismerik az ő vezető szerepét. Esetünkben, a nemzetről szóló ügyben azonban talán mégis fontosabb a morális oldal. A közhelyes, mindazonáltal valódi kórismeret ugyanis az, hogy az olyanok, mint Gyurcsány Ferenc, Vadai Ágnes, Varju László és a többi DK-s himpellér tényleg nem tudják, nem értik, mit nem értik, nem érzik: mi a haza és mi a hazaszeretet. Aggódnak mindenkiért és mindenért, aki és ami nem magyar, migránsért és „európai értékekért”, de a sajátjukat ellökik maguktól. Kvázi azt mondják, megérdemeltük a sorsunkat, megérdemeltük Trianont, a mi hibánk volt, viseljük a következményeit – csonkaországiak és az elszakított területeken élők egyaránt.

Pedig a hazaszeretet ugye nem ez. A hazaszeretet olyan, mint a szerelem: pontosan a hibáiért is szereted őt, és bármit megtennél érte – ahogy a hazáért is, határon innen és határon túl.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.

Lapszám: