Végighallgattam a YouTube-on pár „nemzeti rock” albumot – neveket nem mondok, van elég ellenségem így is –, és rá kellett döbbennem, hogy egyesek azt hiszik, ha egy dalszöveg világnézetileg megfelelő, akkor az már rögtön jó dalszöveg is lesz. Valamint azt hiszik, hogy ha egy dal hatalmas horderejű dolgokról szól – Mohács, Trianon, ’56 –, akkor hatalmas lesz maga a művészi alkotás is. Nos, ezeknek üzenem: a kultúra nem sport, ahol a puszta rajongás a lényeg. A kultúra egy nemzet szellemi hátországa.

Ezt a gondolatomat megosztottam a Facebookon, és láttam, hogy a hozzászólásokban egymást gyalázzák az emberek, és mindegyiknek a profilképén meg a megosztásainál ott van Wass Albert, a piros-fehér-zöld, Trianon, a gyermeke fényképe. Borzalom.

Az embereknek az egót kéne elengedni. (Legtöbbünknél ez a sorsfeladat.) „Ja, tényleg, az nem akkor volt, tévedtem”. Vagy: „Ne haragudj, ezt elrontottam.” Ettől valaki nem kevesebb, hanem több lesz. Házasságok, kapcsolatok mennek abban tönkre, hogy az egót hajszolják: „Nekem ne mondja meg senki, hogy”. „Egy nő nekem nem parancsol”. „Társaságban ne várja el a pasim, hogy ott üljek és ne szólaljak meg.” Holott, ha a feleség egy dolgot jobban tud, és az ura elismeri, sokkal inkább férfi lesz, mintha hisztisen tiltakozik, és dobbant. Erre fel lehet nézni. Márpedig a férfiasság lényege a tisztelet, a tartás, a teljesítmény által kivívott tekintély. Ha az a bizonyos nő a férje barátaival nem bratyizik, hanem távolságot tart, akkor nem elnyomott, karanténba zárt korlátozott lesz, hanem egy nő, akit tisztelni lehet, mert nem hoz szégyent az urára, és tekintélye lesz a férfiak előtt. Mert tekintélye csak az ilyennek van, a mindenkivel jópofizót „annak” tartják, még ha amúgy nem is az, csak az ego miatt nem érti, hogy van férfi és női szerep.

Elkalandoztam. Gondolkozzunk min­dig minőségben. Nem az a fontos a kultúrában, hogy valaki mit mond, hanem az, hogy hogyan.