A budavári kitörés a II. világháború egyik leghősiesebb pillanata volt: a várvédők csak a dicstelen és a dicsőséges halál között választhattak – és a dicső halált választották.

Ha megadják magukat, többségüket a szovjetek a helyszínen agyonlövik, mint ahogy lemészárolták az elfoglalt várkórházban lévő sebesülteket is. Aki élve marad, annak sorsa a lassú halál lett volna a gulágokon. Egy javadalmazás (egy darab) lőszerrel vagy anélkül rontottak ki a Széna tér felé, ahol várták őket a szovjet lövegek. A kitörésben ezrek és ezrek haltak meg, de soknak sikerült kitörni a budai hegyek felé. Egy részüket levadászták a szovjetek, de egy részük elérte a nyugat felé húzódó német csapatokat.

A hőstett emlékét ma már tábla őrzi, de a tiszteletteljes megemlékezésre a hősöket utólag bemocskoló kommunista propaganda máig ható kártételei miatt még várni kell.

A Magyar Demokrata 2004. február 5-én a mértékadó nyilvánosságban elsőként terjedelmes cikkben emlékezett meg a kitörésről: „Európa hősei voltak” ez állt a címlapon. Lendvai Ildikó, MSZP-s képviselő dühöngve lobogtatta az újságot a parlamentben, de hiába, a Demokratát már nem tudta elhallgattatni.