A Német Szövetségi Köztársaság titkos­szolgálatai évek óta kémkednek Franciaország, Ausztria, Törökország, az Európai Bizottság, sőt még néhány – német részvétellel létrehozott – közös európai hadipari cég (EADS, Eurocopter) ellen is, és a legbotrányosabb az egészben, hogy még csak nem is a saját kontójukra, hanem az Egyesült Államok megbízásából és javára. Bizonyos szempontból persze a dolog egyáltalán nem meglepő, elvégre a németek csak azt teszik, amit amerikai gazdáik parancsolnak nekik. Németország ugyanis, amely Európa legerősebb gazdasági hatalmaként az amerikaiak ukázait diktálja az Európai Uniónak, valójában az USA 52. tagállama vagy inkább protektorátusa (az 51. az Egyesült Királyság lévén).

Technikailag a bajorországi Bad Aiblingben található lehallgatóközpont végzi a piszkos munkát, nevetséges tehát azt feltételezni, hogy a német vezetők nem tudtak róla, kezdve Angela Merkellel, aki egyik-másik hollywoodi riválisát is megszégyenítő színészi beleéléssel alakította a sértődöttet, amikor Edward Snowden leleplezései nyomán kiderült, hogy őt magát is lehallgatta az amerikai NSA. El kell fogadni a nyilvánvaló tényt, hogy Németország egyrészt ellenségesen viszonyul Franciaországhoz (nem mintha a franciák nem lettek volna hajlandók a németek ellen kémkedni, ha az amerikaiak speciel őket kérik meg erre, főleg annak tudatában, hogy Sarkozy és részben már Chirac is atlantista vonalra állította át a francia külpolitikát), másrészt az USA trójai falovaként viselkedik az Európai Unióban (nem mintha az Egyesült Királyság és Lengyelország nem töltené be már ugyanezt a funkciót). Ezzel gyakorlatilag megszegi a második világháború utáni európai építkezés tartóoszlopának számító francia–német barátsági szerződést, amelyet De Gaulle tábornok és Adenauer kancellár írt alá 1963. január 23-án azzal a céllal, hogy megpecsételje e két „ősi ellenség” békés egymás mellett élését, együttműködését és barátságát.

A francia államfő ezzel a történelmi aktussal szándékozott elindítani az egységes, a saját biztonságáért felelős, tehát az Egyesült Államoktól független Európa megteremtésének folyamatát. Más kérdés, hogy a De Gaulle-i „Európa-erőd” eszméjének valóra váltását a németek – kellő akarat, elszántság és bátorság híján – már kezdettől fogva elszabotálták.

Alig száradt meg ugyanis a szerződésen a tinta, az amerikaiak haladéktalanul Washingtonba rendelték Adenauert, és tudatták vele, hogy mit várnak el tőle. Ő pedig gazsulált, és vele együtt az egész Bundestag, aminek eredményeként sebtében egy „magyarázó preambulumot” biggyesztettek a szerződéshez a francia fél megkérdezése nélkül, gyakorlatilag éppen azokat az elemeket (a későbbi európai integrációs szervezet tagjainak kötelező NATO-tagsága, az Egyesült Államokkal való szoros együttműködés kívánalma, a britek kooptálása az európai egységfolyamatba) csempészve vissza, amelyeket De Gaulle korábban azért zárt ki a szerződésből, hogy megszabadítsa a jövő Európáját az amerikai hegemóniától.

Ez azonban még nem minden. George W. Bush amerikai elnök 2004. február 27-én egy ugyanilyen szellemiségű dokumentumot íratott alá Gerhard Schröder német kancellárral. „A Német–Amerikai Szövetség a 21. századért” (Das deutsch-amerikanische Bündnis für das 21. Jahrhundert) megújítja a hírhedt „magyarázó preambulum” rendelkezéseit, más szóval Németország Egyesült Államokkal szembeni vazallusi alávetettségét, fityiszt mutatva Franciaországnak és a többi európai partnernek azzal, hogy deklarálja: „megerősítjük ragaszkodásunkat a NATO-hoz, mint közös védelmünk támpontjához és a transzatlanti konzultációk megkerülhetetlen fórumához” (NATO über alles!); „fontos, hogy Európa és Amerika partnerként együttműködjön egy értékközösség keretében” (szó sem lehet olyan külpolitikáról, amelyet nem Washington diktál); „üdvözöljük a NATO és az Európai Unió történelmi bővítését” (az EU csak a NATO, tehát az USA függeléke).

De még ez sem minden. Alig iktatták be a hivatalába, Angela Merkel máris Washingtonba sietett letenni a hűségesküt, biztosítva amerikai gazdáit, hogy Schröder ide, vagy Merkel oda, országa alávetettségének szintje szempontjából teljesen mindegy. Idén januárban, az ukrán válság közepén is hol keresett „ihletet” a követendő álláspont kialakításához? Naná, hogy Obamánál! Persze a jenkiknek igencsak meggyőző nyomásgyakorló eszközeik vannak Németországgal szemben, ahol még mindig 27 támaszpontot tartanak fenn, noha a hidegháború – legalábbis hivatalosan – már régi ügy, és a Varsói Szerződés is jó ideje kimúlt. Ilyen körülmények között az amerikai katonai jelenlét Németországban arra hasonlít, ami kezdetben volt: katonai megszállásra.

Mivel Európa gazdaságilag legerősebb országaként Németország elismeri az amerikaiak akaratának elsőbbségét az európai fejlődés fölött, és mert Európa katonailag legerősebb és diplomáciailag legbefolyásosabb országaként Franciaország gyáván meghunyászkodik Németország, tehát az USA előtt, semmi esélye, hogy az Európai Unió a nagyobb társadalmi igazságosság, a nagyobb szolidaritás, a nagyobb függetlenség és a nagyobb nemzetközi befolyás irányában fejlődjön. Jelenlegi formájában tehát nem az európai népek, hanem az atlantista oligarchia érdekeit szolgálja, amely az ún. Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséggel (TTIP) arra törekszik, hogy márványba vésse Európa Amerikával szembeni alávetettségét.

Ráadásul a német kancellár Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatos álláspontja is annyira ellentétes Európa és Németország érdekeivel, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés: kit is szolgál valójában? A válaszhoz a Megvásárolt újságírók: Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát című bestseller szolgáltat támpontot, amelynek lapunkban is megszólaltatott (2014. november 12.) szerzője, Udo Ulfkotte szerint a német média és politikai osztály tevékenységét a pénzhajhászás mellett mondhatni „deontológiai axiómaként” jellemzi az USA és Izrael érdekeinek elvtelen kiszolgálása. Nyilván Merkel sem jelent kivételt a szabály alól. Elvégre fejétől bűzlik a hal.