Istenem, de szépek is voltak azok a kilencvenes évek. Még a korrupció is szebb volt annak idején. Volt még valami stílus benne. És mégiscsak volt valami mérték, a mindenképp, bármi áron és örökkön kalkulált boldog 10 százalék, ami se nem volt sok, se nem volt kevés, főleg, ha nem sokan kellett hogy osztozzanak rajta. Jut is, marad is, uram, bátyám, apám, anyám, anyósom, apósom, no meg az asszony, ha már én személy szerint nem lehetek benne…

Mert hát a nagy rablás már megvolt korábban, az előző évtized utolsó két állampárti évében. A „spontán privatizáció” és az „előprivatizáció” szavak is a nyílt szabadrablás szofisztikált megnevezései voltak, s aki tudott nagyobbat szakítani, az már akkor megtette: „spontán”, vagyis aki épp ott állt, az vitte a szajrét, és „előprivatizálva”, vagyis mielőtt más odaérne. Aztán 1993 és 1998 között kicsit megszelídült ez a vadság. Beállt a jó kis 10 százalékos világ, és csak a bátrabbak indultak el a „kiszervezések” útján, közülük is az első Tocsik Márta volt.

A kiszervezés – contrecting out – ekkorra már rég a liberális nyugati demokráciák rákfenéje volt. Lényege: az állam fenntart egy intézményrendszert valamilyen feladat ellátására, de a vezetői úgy döntenek: ahelyett, hogy a saját intézmény csinálná tovább ezt a feladatot, inkább megbíz egy céget, hogy végezze el helyette ezt, amiért majd megállapodás szerint fizet az állam. Hogy mennyit? Na, innen indul a lavina… Piaci szereplő és állami vezető, politikus és cégvezető, apuka mint cégtulajdonos és fiú mint politikus között, miniszter és tárcájának megbízottjai, vagy netán miniszterelnök és pártja között, aki már nem miniszterelnökként is visszanyúl egy döntésbe, hogy leessen némi „sikerdíj”.

És jöttek a megokosított szerződések, jöttek a kötelező alkotmányos költségek és persze a nagy barterek, amikben senki nem fizetett egy huncut fillért sem senkinek, és mégis milliók, százmilliók cseréltek gazdát, s épültek be, vagy éppen nem, az örökkön hazug és örökkön ellenőrizhetetlen családi vagyonokba és politikusi vagyonnyilatkozatokba…

Valahogy mégsem hasonlítható mindez ahhoz az időszakhoz, ami beköszöntött az EU-s csatlakozás után a kohéziós alapok finanszírozása utáni időkben.

Hol van már a bűvös 10 százalék, amiért „kicsit megokosítjuk a rendszert”, amennyit gondolkodás nélkül elbírt a „projekt”. És amennyire szimbolikus volt a 90-es években a Tocsik-ügy, amelyben az ügyvédnő még dolgozott is szegény, no meg osztozkodnia is kellett a vele szerződőkkel, az EU-s fosztogatás nagy szimbóluma is megszületett a Demszky–Medgyessy-korszakra vonatkozóan, s ez nem más, mint a 4-es metró minden időt meghaladó és még Európában is rekordnagyságúnak számító korrupciós ügye.

Amikor az Európai Csalás Elleni Hivatal kiadta jelentését a 4-es metróról, rövid ideig mindenki csendben volt, aztán a kormányzat óvatossága miatt, ami a nyilvánosságra hozatal kapcsán világosan látszott, sokan a baloldalról harsogni kezdték, hogy miért nem hozza nyilvánosságra a jelentést – biztos ők is jól benne vannak, és ezért nem?

És amikor az elmúlt száz esztendő legnagyobb botrányát a kormány pontról pontra ellenőriztette, megnézette és adatvédelmi szempontokból, no meg az EU-tól is megjött engedélyek alapján is rendben találta a nyilvánosságra hozatalt, akkor nyilvánosságra hozta… És lám, mi világlik ki az egészből? Az, hogy milyen boldogok is voltak azok a 90-es évek tocsikoló idői…

Az elmúlt néhány napban több szakmai írás is foglalkozott ezekkel. Mik a tények röviden?

Az OLAF-jelentés fejlécén az érintettként megnevezettek a következők: Fővárosi Önkormányzat, Alstom és Medgyessy Péter. A 2002-től miniszterelnöklő Medgyessy (akkor még nem az ő tulajdonában álló) cége épp 2002-től volt tanácsadói szerződésben az Alstommal, majd 2005-ben, amikor már nem volt miniszterelnök – ekkor már Gyurcsány volt helyette – sikerdíjas lobbiszerződést kötöttek a 4-es metró kocsijainak szállítására.

A csalás elleni hivatal ezen a ponton jelzi, hogy Medgyessy cége 2007–2008-ban 600 ezer eurót kapott e lobbitevékenységre, miután furcsa körülmények között a legrosszabb első ajánlatot adó Alstom nyert. Az amúgy angol nyelvű dokumentum magyar szavakkal is leírja, mit vethet ez fel a magyar jogszabályok szerint: befolyással üzérkedést és vesztegetést.

Miért? Azért mert az Alstom győzelmét igencsak korrupciógyanús, lemutyizós jelenségek vették körül. Például több cég kizárása a versenyből, vagy éppen határidő után módosított ajánlat, ami aztán végképp egy inkorrekt, bennfentes eljárást feltételez. A dokumentum azt is rögzíti, hogy az érintettek közül kettőt értesített, egyet pedig nem. Budapestet és Medgyessyt tájékoztatták a vizsgálatról, és mindketten válaszoltak is erre, míg az Alstrom nem kapott tájékoztatást.

A D–209-es miniszterelnökünk már a 2000–2010-es évek nagyvonalú milliárdos válaszait adta az OLAF-nak: azt írta válaszában, „tulajdonosként nem kompetenciája, hogy a cégei működésébe ilyen részletesen belelásson”, főleg nem olyan szerződésnél, amit még azelőtt írt alá a cég, mielőtt ő a tulajdonosa lett volna. Egyébként meg a tényt, hogy 597 ezer eurót kaptak lobbizásért, elismerte, amely cége árbevétele volt, le is adózta és kilenc embernek bért is fizetett belőle. Vagyis mindezzel semmi gond nincs.

De a Siemens kapcsán az MSZP pénztárnokának, a friss Népszava-tulajdonos Puch Lászlónak a neve is előkerült. Az OLAF-jelentés egyik legnagyobb tétele a Siemens–szerződés a maga 31,7 milliárd forint összegével. És ez egyben a leggubancosabb is, amiért e tétel egészére, vagyis mind a 31,7 milliárdra visszafizetést követel az EU. Az Index összefoglalója szerint az EU pénzügyi nyomozóinak az a gyanúja, hogy már a kiírt tender is szabálytalan volt, amin nyert a cég, mivel túl erősre szabták a kritériumokat. Az OLAF két konkrétumot említ: egyrészt a jelentkező cégek éves forgalmára írtak elő magas számot, másrészt a 20 kilométernyi pálya is soknak tűnik referenciaként, hiszen maga a szerződés 7,34 építendő kilométerről szólt. További összeférhetetlenség gyanúja is felvetődik a Siemens kapcsán, mert a cégtől 25 millió forintnyi eurót kapott egy Szemi-Soft Bt. nevű vállalkozás, amelynek a tulajdonosa Sz. László. Ám Sz. eközben az Eurometrónak, a beruházás ellenőrző mérnökcégének is tanácsadója volt, és részt vett a közbeszerzési eljárás elbírálásában, valamint a szerződés betartásának vizsgálatában is.

Ezenkívül még kapott pénzt, 16 millió forintot a Siemenstől egy Gantan Kft. nevű cég is, ami formálisan nem összeférhetetlen, de ugyanarra a számlára kérték a pénzt, mint a Szemi-Soft Bt., vagyis kapcsolat mutatható ki Sz. és a Gantannak adott pénz között is. Az OLAF problémásnak tartja azt is, hogy 37 milliót kapott a Merito Consulting, amelynek a tulajdonosa T. István, a MÁV-Start akkori vezérigazgató-helyettese volt, és ilyen minőségében tanácsadóként beleszólása lehetett a 4-es metró ügyébe. A MÁV egyébként akkor az Eurometro egyik tulajdonosa volt. És ugyancsak összeférhetetlennek tűnik az is, hogy 14 milliót kapott a Budapest Investment Zrt., amelynek igazgatója J. Pál. Ő a MÁV Zrt. stratégiai igazgatóhelyettese volt akkoriban.

Megjegyzendő – írja az OLAF jelentés –, hogy a Media Magnet Kft. is kapott 331 millió forintot a Siemenstől. „Ez az a cég, amely annak a politikai pártnak a kampányát csinálta, amely párt döntéshozó helyzetben volt a 4-es metró ügyében” – fogalmaz a jelentés. Arra, hogy a biztosítóberendezéseket beszerelő Siemensnek milyen kampányra volt szüksége 331 millió forintért, nem tudni, és azt sem lehet tudni, egyáltalán teljesült-e ez a szerződés. A Media Magnet egyébként az MSZP volt pénztárnoka, Puch László cége. Ez volt az a cég, amelyiknek a neve a Hagyó-perben is előkerült, és a BKV-nál rendelt – egyébként teljesen felesleges – tanulmányok gyártói volt, nem kis összegekért.

Medgyessy még legalább valamit vakkantott, persze az is „Ülj le, egyes!” kategória, ám Puch mindeddig meg sem szólalt. És persze mindezeken kívül még több tízmilliárd forint korrupciógyanús, szabálytalan, összeférhetetlen és minden, ami a csövön kifér… Nem véletlen, hogy 50-70 milliárd közötti az az összeg, amit követel az EU visszafizetésként.

És a vita a nyilvánosságra hozatalok kapcsán:

– minden OLAF-jelentést nyilvánosságra kell hozni,

– minden OLAF-jelentésben szereplő pénz közpénz, akár hazai, akár EU-s forrásról van szó,

– a vissza nem fizetésért minden esetben küzdeni kell a kormánynak, mert a visszafizetés esetén kétszeres kár éri a magyar társadalmat, a magyar államot,

– az ügyészség nem engedheti futni a visszaélőket, minden OLAF-megállapítás kapcsán világos gyanút kell hogy megfogalmazzon

– ha a 4-es metró ügyében minden idők rekordméretű csalásában nem születik semmilyen elmarasztaló ítélet, akkor minden remény elveszett a magyar államisággal kapcsolatban.

Szóval ezekhez a mai időkhöz képest de kis helyes volt Tocsik Márti néni, ahogy állt a vádlottak padján és magyarázta, hogy ő mennyit dolgozott – és tényleg. Hogy mennyit járt vidékre tárgyalni, és egyébként mennyit takarított meg az államnak – és tényleg. Most meg az OLAF által vádoltak sunyin ücsörögnek csendben, vagy néha elfelejtve néhány százmilliót és tartanak tisztességes keresetnek olyan pénzeket, amikről szegény Márti néni álmodni sem mert, csak dolgozott az aprópénzért, mint a szorgos hangya, majd meghurcolva küzdött igazáért, hogy bizony ő megdolgozott a milliókért…

A maiakhoz képest ő tényleg kis hangya volt, a maga kontyos, polgári elegan­ciájával, a mai sok disznófejű nagyúrhoz képest… Demszky, Medgyessy, Puch még egyszer visszaköszöntek egy OLAF-jelentés erejéig. Minden idők legnagyobb magyarországi lopásában… O tempora, o mores! És óh, azok a boldog Tocsik-idők…