Az öregember rezzenéstelen arccal hallgatta a másik férfit. Időnként apró grimasz futott végig a vonásain. Mesterkéltnek, zavartnak látta a beszélőt, de már hozzászokott, hogy a környezetében sokan ilyenek. Félelem, megfelelni vágyás van bennük. A pénz hatalmas úr. Azt hiszik, vele nem lehet ujjat húzni.

– Újra és újra támadják a személyét, Mr. Soros. Mikor akarja őket elhallgattatni?

– Elhallgattatni? Minek? Gyengék ezek a hangok. Amellett nem árthatnak nekem. Én nem vagyok állam- vagy kormányfő. Nekem nincsenek választóim és támogatóim. Én vagyok a választó és én vagyok a támogató…

– De a jó híre érdekében…

– Jó hír? – nevetett a vénember gurgulázva. – Ha a jó hírem érdekelne, bulvárlapokat vennék meg gagyitévét, és tüllszoknyában táncolnék főműsoridőben minden hullámhosszon. Nem, barátom, ez másként működik.

– Értem. Lefizeti, akit szükséges. Döntéshozót, újságírót, közgazdászt, jogászt…

– Van, akinek nem is kell fizetni. Van, aki azonosul a céljainkkal, a nemzetállamok lerombolásával, a nyitott társadalommal, az új világ eszméjével. Esetleg közülünk való, mint maga is. Akad, aki azt képzeli, én mondom tollba a cikkeket, én diktálom a döntéseket. Ördögöt! Megvan ennek a mechanizmusa.

– De azért van, aki pénzt kap öntől, hogy…

– Néha elég, ha csak a főszerkesztő ráállítja egy témára. Nem is kell sugallni, tudni fogja, mi az irány. De persze a pénz sem mellékes. Most olvastam a Wikipédián, hogy 23 milliárd dollár a vagyonom. Az nagyjából hatezerötszázmilliárd forint. Mennyi pénzért nyerhetjük el valakinek a feltétlen támogatását? Tízmillió forint? Százmillió? Ha tíz embert megveszünk százmillióért, az még mindig csak egymilliárd. A hatezerötszázból. Lehet törvényesen, alapítványoknak utalva; lehet zsebbe. Én nem vagyok költségvetési szerv, én annak adok, akinek akarok, nincs közbeszerzés, nincs számvevőszék. Azt mondja az a drága jó barátom: korrupció van. Ronda dolog. Tízmilliók magánzsebbe. Vicc. Amit én csinálok, az nem korrupció, hanem valami más.