Legszentebb állami ünnepünk, Szent István államalapításának napja alkalmából, a szokásoknak megfelelően kitüntetéseket adományozott a kormány. A száznál is több név között, akik eltérő érdemrend- és érdemkeresztfajtákat kaptak, ott szerepelt Bayer Zsolt neve is. Méghozzá a magyar állam által adományozható legmagasabb kitüntetéstípusnál, a Magyar Érdemrend lovagkeresztesei között.

És kitört a magyar ugaron a botrány. Bayer lovagkeresztet kapott? Azt az ilyen, meg olyan, meg amolyan…!

A kitüntetések körüli botrányok nem új keletűek a Tisza-parton. A rendszerváltozás húsz esztendejében, de még az azt követő öt-hat évben is, a különféle politikai tiltakozások egyik formájává nőtte ki magát az állami kitüntetések elfogadása vagy visszautasítása, netán az átadás-átvétel protokolljainak tényleges vagy szimbolikus megsértése. Az állami kitüntetetteknek mindig csak néhány személyisége okozott ilyen felfordulást a hatalom és a vele szemben állók között, csak néhányan mondták belső, morális, de mindenképp primer politikai okok miatt, hogy ők az aktuális hatalomtól nem veszik át az adott kitüntetést, és csak néhányak voltak, akiket a széles – mindenkor ellenzéki – nyilvánosság megtámadott, hogy ezért vagy azért érdemtelen, vagy csak tisztán politikai jellegű a kitüntetése.

Az elmúlt huszonhat év több ezer kitüntetettje mindenkor képviselte azt az össznemzeti elismerést, amit az állami kitüntetések szimbolizálni hivatottak, s csak néhány esetben, néhány személy kapcsán lángoltak fel a politikai viták arról, hogy vajon a kitüntetett személy beleillik-e abba a sorba, amit az összes többi díjazott képvisel. Gyakran e vitáknak – tisztán politikai aspektusból – voltak is létjogosultságai. Különösen azon közéleti-gazdasági-politikai vezetők kapcsán, akiknek személyes életútjuk megítélésekor igenis jelentős kérdéssé vált a diktatúrához és az új magyar demokráciához való viszonyuk.

E téren a 2006. március 15-i állami díjátadások szinte mindent megmutatnak abból, ami a közélet díjazottjai kapcsán felvetődött az elmúlt két évtizedben. A Gyurcsány-kormány számos volt kommunistát, jelentős állampárti vezetőt, gazdasági főelvtársat jelölt jelentős állami kitüntetésre. Mellettük még azt a Debreczeni Józsefet is, aki a rendszerváltozás hajnalán még az MDF színeiben tartotta fasisztának Csurka Istvánt, majd 2006-ra már nyíltan a gyurcsányi MSZP propagandistájának szegődött, s épp a nagy kalandorról írta könyvét, amikor jelölték.
És nem kis meglepetésre Debreceni visszautasította a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést, amit „újságíróként, közíróként” kapott volna, arra hivatkozva, hogy nem lenne ízléses, ha akkor venne át ilyen magas kitüntetést, amikor épp a miniszterelnökről szóló – nyilván reklám – kötetét írja. Persze ez így szépen hangzik, s akár példa is lehetne a mindenkori kormányzati agitpropos újságírók számára, csak annyi a szépséghibája, hogy Debreceni Józsefet épp a kitüntetés előtti időszakban illették súlyos ügynökvádakkal, ami szemmel láthatóan megviselte a publicistát, és a nyilvánosság előtt bizony tovább kellett volna magyarázkodjon ez ügyben, ha a díjat átveszi…

De ez csak érdekessége volt a kitüntetések körüli botrányoknak. Az ideáltipikus formák három névhez kapcsolódtak: Marjai Józsefhez, a rendszerváltás előtti, állampárti évtized miniszterelnök-helyetteséhez, Fekete Jánoshoz, az állampárti idők magyar gazdaságának egyik legfőbb irányítójához, az MNB volt elnökhelyetteséhez, valamint Szabad Györgyhöz, az első szabadon választott parlament házelnökéhez. A kitüntetést a három közjogi méltóság, Sólyom László köztársasági elnök, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Szili Katalin házelnök adta – volna – át. Sólyom előzetesen jelezte, hogy a diktatúra fenntartásában játszott szerepük miatt sem Marjait, sem Feketét nem tartja méltónak a kitüntetésre, de mivel ezt ő csak formálisan írja alá, ezért megtette az ő esetükben is. Ám szimbolikus tiltakozása jeleként Marjainak csak kínos kivárás után nyújtott kezet gratulációra, de Fekete Jánosnak már egyáltalán, neki nem gratulált. Szabad György pedig Gyurcsánnyal nem fogott kezet. Szó szerint átlépett rajta, mintha ott sem lenne. Sólyom László gratulációja után, Gyurcsányon túllépve, egyenesen Szili Katalinhoz lépett, s az ő gratulációját fogadta.

És igencsak hosszú a listája mindazoknak az elmúlt huszonhat évből, akik vagy el sem mentek, vagy mások miatt visszaküldték a kitüntetéseiket a mindenkori hatalom, illetve annak valamely díjazottja miatt. Talán a leginkább visszatetsző vita azért mégiscsak Kertész Imre Magyar Szent István-rend díja körül bontakozott ki, pró és kontra. E díj a magyar állam által adományozható legmagasabb, ennél nincs nagyobb.

Ahogy irodalomban sincs nagyobb a Nobel-díjnál. Annál a díjnál, amivel Kertész Imrét a svéd akadémia elismerte. 2014-ben a magyar állam vezetői is úgy gondolták, hogy a világ legnagyobb irodalmi díja után érdemes az író a magyar állam legnagyobb elismerésére is. Amit az író – betegsége – ellenére személyesen vett át Orbán Viktortól. És akik Marjainak, Feketének meg Gyurcsánynak gond nélkül tapsoltak, szúrós szemekkel és vitriolos tollakkal fordultak Kertész felé: micsoda dolog, hogy átveszi a díjat Orbántól, miért nem protestál, és miért nem használja politikai tiltakozásra az alkalmat?

A legmesszebb a Kanadai Magyar Hírlap egyik szerzője ment el, aki a baloldalról azzal támadta Kertészt és családját, hogy Parkinson-kórja miatt valójában Kertész már nem is tudta, mit tesz, amikor a díjat elfogadta, mert nem volt tudatánál, helyette családja hozott döntést, ami viszont teljes „morális csődöt” jelent. A szélsőjobb meg Kertész „holokausztiparban” betöltött szerepéről acsarkodott.

Kertész méltóságteljesen tűrte mindezt. De aztán ott volt szegény Szaniszló Ferenc korántsem ilyen magas kitüntetése, ami ugyancsak egy újságírói életpályát volt hivatott elismerni a Táncsics-díjjal. A Panoráma legendás szerkesztőjét, aki a teljes délszláv háborút élőben tudósította a magyarságnak, a Duna Televízió hírműsorainak évtizedes munkáját lehetett semmibe venni néhány valóban vitatható megnyilvánulás miatt?

Igen. Lehetett addig űzni Szaniszlót, amíg vissza nem adta a díját. E jelenség az, amire fel akarom hívni a figyelmet, és nem az, hogy lándzsát török bárki mellett vagy pálcát bárki felett – akár Szaniszló Táncsics–díja felett is…

És akkor most itt van Bayer Zsolt díja. Szalagcímek: „Visszaadja díját xy Bayer Zsolt kitüntetése miatt.” „Már kilencen tiltakoztak Bayer ellen.” „XY szerint méltatlan Bayer a lovagkeresztre.” És még sorolhatnánk. A kifogások a baloldali kánon szerintiek: rasszizmus, antiszemitizmus, nacionalizmus. És persze nyíltan elkötelezett Orbán-pártiság. Antimigráns propaganda, gyűlöletbeszéd, trágárság és össznemzeti méltatlanság.

Ezt a repertoárt ismerjük már 1986-tól kezdve, amikor a New York Times arról cikkezett, hogy szélsőséges, antiszemita nacionalisták gyülekeztek Lezsák Sándor meghívására Lakitelken. Bayer akkor még kollégista volt Orbánnal az egyetemen. Igaz, már akkor is a rendszerváltó oldalon álltak, és nem azok oldalán, akik Marjait, Feketét és Mosonyi Emilt, a jó öreg vízlépcső-kitaláló elvtársat kitüntették 2006-ban. (Akit Sólyom ugyancsak nem tartott méltónak az állami kitüntetésre!)

Bayer aztán Fideszt alapított Orbánnal, hogy leváltsa azt a diktatúrát, amelyben a ma ellene tiltakozók békésen dolgozgattak, és nagy részük szó nélkül elviselte azt, nem érezték a belső, morális megszólalási kényszert, hogy ez borzasztó, ez felháborító! És a most bátor tiltakozók, a bayerezők talán még az első rendszerváltó tüntetésekre sem merészkedtek ki, amikor Bayer már a nyílt diktatúra elleni lázadást szervezte Orbánnal és Kövérrel.

És most ezek a nemzetet szimbolikusan összetartó kitüntetettek visszaadják kitüntetésüket, mert azt látják, hogy Bayer már nem csahol velük, mint a 90-es évek derekán. Mert azt látják, hogy Bayer kijózanodott a neoliberális tanokból, és azt látják, hogy szembenézett 2000-ben Falig érő liberalizmus című kötetében önmagával is. Ahogy a fél ország is megtette ezt.
És máris hallom a felszisszenést a tiltakozók részéről: Na, pont ez az! Miért csak a fél ország? Pont ez a baj! Hogy Bayer nem képes az egész nemzetet képviselni munkásságával! Sőt ez a munkásság az ország másik felében visszatetszést kelt, mert radikális, mert szókimondó, mert ellentétes véleményeket valló, mert stílusban gyakran bántó, és megannyi dolog miatt. De tudomásul kell vennünk – politikai tradícióink végletes megosztottsága miatt –, hogy közéleti tevékenységet folytató személyiségeinket nem tudjuk máshogy, csak a közélet megosztottsága mentén kitüntetni.

S hogy ezért ezek az egyes kitüntetések – a több száz nemzeti egységet képviselők mellett – újra viták kereszttüzébe helyeznek nézeteket, véleményeket, és a kitüntetéseket magukat is vita alá vonják? Igen! Ez mára adottság a magyar közélet és politika számára.

És hogy Bayert Orbán tünteti ki? Igen. Ahogy Marjait, Feketét és Mosonyi elvtársakat meg Gyurcsány tüntette ki. És fordítva ez nem történhet meg. Nem! Mert végletesen más világlátást képviselnek.

De ha objektivizáló alapállásomat elhagyom, s a magam véleményét nyíltan fejezem ki, akkor ezerszer inkább Bayer, mint egyszer Marjai és Fekete. De ígérem, ha egyszer Tóta W. Árpádot egy kormány felterjeszti lovagkeresztre, én nem leszek az ellene csaholók között. Akkor sem, ha világlátásom inkább a Bayerével egyezik. Aki pedig Bayer írói, irodalmi érdemei felől is érdeklődik esetleg a nagy politikai ökölrázások, kitüntetés-visszaadások közepette, annak javaslom, hogy olvassa el a fantasztikus, irodalomtörténeti szempontból is figyelemre méltó Ady-kötetét, Az ős Kajánt. Tudom, hogy a kötet által mindenki megért valamit abból, hogy miért is kapott Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést Bayer Zsolt.
Aki egyébként a barátom.