Egyszer Csurka Istvántól megkérdeztem, hogy mi értelme van a vezércikkei előtti sorozatcím adásának, hiszen úgyis hétről hétre heti elemzést ír. Vagy ha van is ilyen – lásd „Magyar szemmel” az ő esetében –, miért változtatja ezt meg, hisz olvasói úgyis tudják, hogy mi várható tőle, és maximum a téma változik aktualitásként, a lényegi mondandó marad.

„Ez csupán írói korszakolás, de fontos!” – mondta. „A sorozatcím az író és korának viszonyát, az idő múlását, és a későbbi írásokon érvényesített tömör szemléletet jelzi. Nem több. A változtatás pedig önkényes korszakhatárt jelez.”

És 2010-ben teljesen világosan megértettem e hasábokon, hogy mit jelent egy sorozatcím, és mit jelent ezen változtatni.

Régi olvasóim talán emlékeznek, kereken tíz évvel ezelőtt váltam a Demokrata állandó stábtagjává, amikor elindítottam a Gyurcsány–Bajnai-korszak kritikájaként a „Kalandordemokrácia” sorozatcímet viselő heti politikai elemzéseimet.

2010-ben az élet és a parlamenti választás véget vetett e sorozatnak, mert vége volt egy korszaknak. Az új idők új szelei viszont azt sejtették, hogy a kis Magyarország, akkori gazdasági helyzetében, még egy stabil kormány mellett is sodrásban lesz egy jó ideig, s a második Orbán-kormány időszakának heti elemzéseit pont ezért „Történelmi sodrásban” sorozatcímen indítottam el.

E sorozatcím mindmáig nem változott. Igaz, Magyarország gazdaságilag stabilizálódott, és ma már korántsem annyira kiszolgáltatott, mint amilyen 2010-ben volt nyolc év szocialista–liberális vezetés után, ám a politikai viszonyok egyáltalán nem mutattak nyugalmi állapotot a 2014-es választásokat követően sem.

Sőt, mintha új löketet kapott volna minden héten sorozatcímem, és olyan politikai és történelmi sodródásokra került sor már 2014-ben, amiről nem is álmodtunk egy újabb kétharmados, immár harmadik Orbán-kormány kapcsán.

Történelmi sodrásként hatott a reklámadó és az internetadó, az azt követő tüntetések, sodort árként bennünket két barát felrobbant személyes kapcsolata, és történelmi sodrásban találtuk magunkat a modern kori népvándorlás kapcsán, amikor is Európa nagyhatalmai a civilizációs ostrom alatt csak meredten álltak, feltartott kezekkel, és el akarták hitetni Európa fehér-keresztény civilizációjával, hogy nincs azzal semmi baj, ha mindez még ebben az évszázadban véget ér. Sőt, el akarták hitetni, hogy ez az egyetlen út a jövőbe.

És elsőként e történelmi sodrásban Orbán Viktor és a kormánya, majd a magyar társadalom többsége mondta ki, hogy: Nem! Állj! Ne tovább!

E sodrás és ennek történelmi nyomása nem szűnt meg. A XXI. század marad a népvándorlások kora.

Valahogy úgy, ahogy az európai civilizáció bölcsőjének számító Hellász virágkora pedig épp a görög–perzsa háborúk idejére esett. Ha Kroiszosz és Kürosz támadásaitól számolunk, vagyis Kr. e. 547-546-tól, akkor bizony két év híján pont egy évszázadig (Kr. e. 449) hadakozott az európaiságot megteremtő hellénség Ázsia összes hordájával.

Ma Ázsia és Afrika népei újra Európa felé özönlenek. Nem Dareiosz és Xerxész uralkodói akaratából, hanem a nagyhatalmak kegyetlensége, a klímaváltozás, a szervezett bűnözés és Európa fehér-keresztény civilizációjának elárulói miatt.

Ma a magyar kormány és a magyar választók Európa védelmezői közé álltak. Ahogy a klasszikus kor Athénja és Spártája.

Ha valakiknek, hát e két állam vezetőinek lett volna oka, hogy azt mondja polgárainak: most mindenekelőtt a harc. Mindenünk elveszhet, mindenünk odalehet, ha a nagy Dareiosz, majd a fia, Xerxész lerohan minket. És igazuk lett volna!

Csakhogy a harc mellett a görögök képesek voltak az emberi civilizáció és demokrácia alapjait letenni.

Püthagorasz a perzsa hadak legnagyobb királyának, Dareiosznak a kortársa, a háború első korszakában a filozófia és a matematika-algebra tudományának első számú philosophosa. Ahogy a görög dráma sem szűnt meg a perzsa háborúk idején, hanem akkor alkottak legnagyobbjai. Szophoklész a perzsák elleni fényes győzelmet hozó szalamiszi csatát ünneplő színházi fiúkarban már ott énekel ifjúként, hogy aztán ő maga ne csak az antik irodalom legnagyobbja legyen, hanem egy Athén legnagyobb hadvezérei közül – Periklész mellett.

És Szókratész? Miközben a görög filozófia legnagyobb alakjává vált, talán nem hadakozott? Dehogynem. Athén ligeteiben állandó testedzést végzett, mert mindig készen akart állni a perzsák elleni hadakozásra. Részt is vett a perzsák elleni csatákban, s leírások szerint zömök, erős alkatával kiválóan küzdött a tusákban.

És e hosszú évszázad ezernyi kulturális kincset hozott, teremtett, alkotott.

Leginkább magát a demokráciát. Egyszerű többségit. Korántsem minden szempontból egyenlőt. Szeszélyeset és gyakran végzeteset. És hozott nagy felemelkedéseket és bukásokat. Gyors gazdagodásokat, majd elüldözéseket. Mindezt csaták és háború közepette.

De egyetlen háborúzó sem mondta azt, hogy a belső politikai rend és a belső civilizációs fejlődés elé áll a háború. Sőt, mindegyik azt hirdette, hogy az első a polisz és első a polgár. És annak szabadsága. Ez nem lehet függvénye a perzsák elleni háborúnak.

És bárki, aki a csatákat, háborúkat a maga javára akarta fordítani, és eluralkodott rajta a hübrisz, a gőg és a hatalmi mámor, az ellen a nép fellépett. Mindemellett a hübrisz Athénban tényleges büntetőjogi fogalom is volt, amivel olyan erőszakos cselekedeteket jelöltek, amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása volt, a hatalmaskodás vagy a felsőbbrendűség kimutatásáért.

Az athéniak cserépszavazással mondhattak ítéletet mindazon vezetőikről, akik a hübrisz bűnébe estek, vagy azzal hírbe hozták, vagy a háború leple alatt hatalmukat önmaguk javára fordították.

Ez volt az osztrakizmosz.

Ma Európa népei modern keretek között, de fenn kell tartsák jogukat az osztrakizmoszra. A modern kori népvándorlás mellett is. Sőt. Azért.

Erre utal új sorozatcímem!