Bármit is mondjanak a politológusok, aligha kétséges, hogy a rendszerváltozás két ütemben zajlott le ebben az országban. 1989–’90-ben a törvényhozók felállították az új intézményeket, pártok alakultak, privatizáltak, de sok nagyon fontos részlettel adósak maradtak. Aztán 2010-ben felállt a második Orbán-kormány és rendezte a történelmi adósságot. Az úgynevezett szimbolikus térben indították a folyamatot: új alkotmányt írtak, megadták az állampolgárságot a világ magyarságának. Aztán következett a gazdaság: csökkentették az adósságállományt, eltüntették az inflációt, rendezték a devizahitelesek helyzetét, munkahelyeket teremtettek, megerősítették a középosztályt. A rendszerváltozás második fázisa, a 2010 óta eltelt hat esztendő jelen időben zajlik, a polgári kormány sorra kipipálja az 1990-ben elmaradt ígéreteket. Újabban a magyar családokat és a magyar vidéket erősítik, előbbire a csok, utóbbira az uniós és nemzeti forrásokból felépített közösségi házak, játszóterek, stadionok, a rengeteg főtér- és műemlék-felújítás a példa… sorolhatnánk hosszan.

Cikkünknek mégis Az Orbán-korszak, nem pedig A Fidesz-korszak címet adtuk, és nem véletlenül. Az elmúlt száz évben egyetlen ember sem hagyott annyira nyomot a saját korában, mint a Fidesz elnöke. Horthy Miklós és Kádár János afféle szimbólumként lebegett a XX. század felett, inkább kifejeztek valamit a tényleges, napi irányítás helyett. Orbán Viktorról azonban a nagyon is valódi országvezetés jut az eszünkbe. Egyszer együtt vacsoráztam az ismert határon túli magyar vezetővel, és feljött a szó a Fidesz elnökéről. Az illető nagyjából a következőt mondta nekem:

– Orbán Viktort a cselekvőképesség emeli ki a saját korából. Habozás nélkül meglépi azokat a dolgokat, amelyeket helyesnek tart. Ugyanakkor soha nem ítél elhamarkodottan. És a döntéseiről utólag rendre bebizonyosodik, hogy neki volt igaza. Már akkor meglátja a probléma lényegét, amikor másoknak még nem is körvonalazódott.

Ha az éleslátás és megérzőképesség cselekvő akarattal párosul, roppant erőket mozdít meg. Itt az eredője a kétharmados többségnek. Mindeközben a Fidesz szellemi erejével, túlsúlyával az ellenfelek nem tudnak mit kezdeni, egyszerűen nem értik, miért kerekedett föléjük a polgári oldal. Nem értették meg, hogy Orbán Viktor vezetésével a Fidesz valami teljesen újat hozott az európai és a magyar politikába. Azt sem látják, hogy az új politika lényege a gyakorlatiasság, és nem valamilyen ideológiához illeszkedés, annak való görcsös megfelelés. A 168 óra még tavaly is arról elmélkedett, hogy a Fidesz csupán annak köszönheti sorozatos győzelmeit, hogy a baloldal elveszített egymillió szavazót.

Amit ők nem értettek meg, azt a Magyar Nemzet publicistája, Gazda Albert pontosan látja: „a politika természetéről való gondolkodás tényleg egyáltalán nem a politika feladata. A politika immár nem eszme. A politika cselekvés, és okoskodnia a politikának csak a cselekvés hasznáról és káráról szabad. Arról sem sokáig, mert a gyorsaság mindenek felett való.

Kétszer üt, aki gyorsan üt. Attól, hogy bizonyos alapértékekben egyetértést valószínűsítünk – vagy valószínűsítettünk –, a politika harc és verseny marad. Másként nem megy: a fő cél a hatalom megragadása és megőrzése. Hatalom nélkül a politika félkarú törpe… A magyar miniszterelnököt az különbözteti meg tanácstalan vetélytársaitól és a merengésre hajlamos véleménymondóktól – önreflexió! –, hogy nem finom kezű entellektüel, hanem abszolút decizionista. Az orbáni világképben a cselekvés iránya korrigálható, tartalma átformálható, de a cselekvés sebességének tartósnak kell lennie. Így lesz politikai termék bármiből – valaha a polgári Magyarországból, most a migrációból –, így lesz a miniszterelnök radikális szuverenista, így lesz a hatalom fenntartható.”

Miközben megjegyezzük, hogy a fenti jellemzés a miniszterelnök új politikáját tökéletesen jellemzi, Gazda Alberttel ellentétben mi nemcsak becsomagolt politikai termékeket, hanem a legjobb nemzeti hagyományoknak megfelelő országépítést látunk magunk körül. A mai baloldal és jobboldal között az egyik legfontosabb különbség, hogy magáról a nemzeti jövőről az előbbieknek nincs mit mondaniuk. A nemzeti retorikával, kihívásokkal, hivatkozásokkal a nemzetközi és hazai baloldal pártjai egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Csakis a saját dogmáikból kikukkantva szemlélik a világot, és miután a szabályrendszerük foglyul ejtette őket, elveszítették a cselekvés képességét.

Egyetlen példa: migránsügyben teljesen rábízták magukat sajátos erkölcsi ösztöneikre, és máris elveszítették a választást. Ahelyett, hogy rugalmasan csatlakoztak volna a kormány népszavazásához (nem utolsósorban azért, mert a támogatóik nagy része is nemmel szavaz majd), és ezzel valamifajta új stílust mutattak volna fel, maradtak az elméleteknél, a bemagolt leckénél. Az olyan gyors reagálású és cselekvő politikussal szemben, mint Orbán Viktor, öngól ez a javából.

A hat esztendeje tartó Orbán-korszak szinte láthatatlanul átformálta az egész országot. Teljesen megváltozott a magyar közélet: új témák merültek fel, a tabusítás pedig immáron hatástalan a régiekben. Évek óta a Fidesz tematizál, a magyar társadalom azokról a kérdésekről, ügyekről folytat disputát, amelyeket a Fidesz elnöke indított, az ellenzék témái nem jelennek meg a nyilvánosságban. Az országban valóságos szitokszó a liberális, és nem túl gyakori, hogy valaki büszkén szocialistának vallja magát. Ha visszaemlékszünk a húsz évvel ezelőtti erőállapotokra, nem kétséges, hogy a Fidesz által indított nemzeti reneszánsz tüntette el az SZDSZ-t, zsugorította és szabdalta szét az MSZP-t. A nemzeti reneszánsz vadhajtása, a Jobbik pedig éppen ezekben a hetekben-hónapokban fontolgatja az öngyilkosságát, az úgynevezett néppártosodás sem más, mint lázas illeszkedési kísérlet a Fidesz-fősodorhoz, hátha csurran-cseppen valami a középről.

Ha 2010-ben a második rendszerváltozás volt a tét, 2014-ben pedig az, hogy a folyamatot a Fidesz folytathassa, 2018-ban az lesz, hogy az Orbán Viktor vezette polgári oldal végleg lezárjon egy korszakot. Ha ugyanis még egy ciklust kap, akkor a Fidesz teljesen átalakítja az országot és visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan politikai, gazdasági, kulturális struktúrákat alakít ki. Addigra a magyar társadalom sok tagjának emléke sem lesz arról, miben is állna a baloldaliság, és a jobboldaliságnak is csak a Fidesz által felkínált változatát ismeri meg.

Az a fiatal ember, aki 2010-ben nyolcadik osztályos volt, a harmadik ciklus végére, 2022-re már elvégzi minden iskoláját, és kezdő munkavállalóként kapcsolódik be az ország közös ügyeibe. Semmilyen emléke nem lesz a magyar politika kisiklott kísérleteiről, csak a győzteseket ismeri. Arról pedig felesleges vitát kezdeni, hogy a jól elvégzett munkához idő kell. A magyar reformkor és a két világháború közötti időszak közéleti, társadalmi, művészeti, irodalmi pezsgése annak köszönhető, hogy húsz esztendő elegendőnek bizonyult a saját kifejezésmód megalkotására.

Az Orbán-korszakban a magyarságot egy kiemelkedő államférfi vezeti, ráadásul az utóbbi időben a névadó nemzetközi tekintélye is emelkedett: egyre többen hallják meg Európa valódi hangját a megszólalásaiban, egyre többen figyelnek arra, mi folyik Magyarországon. Az új magyar politika barátokat is szerzett nekünk, és ráadásul ott, ahol a legfontosabb: a közvetlen szomszédságunkban. A visegrádi csoport megerősödése új fejezetet nyithat Közép-Európa történelmében, és országaink immáron nemcsak Európa lelkiismeretét, de egy másik utat is megjeleníthetnek a nagyvilág számára.

Ha belegondolunk, hogy az abszolút mélyponton, a 2002-es választások első fordulójának éjszakáján hol tartottunk, és hol tartunk ma, azt kell mondanunk, hogy az Orbán-korszak messzire lendített bennünket, és a történetnek még koránt sincs vége. n