Amikor a Fővárosi Közgyűlés 2015-ben szinte egyhangúlag – egy ellenszavazat és egy tartózkodás mellett – támogatta a budapesti pályázatot és az Országgyűlésben is 83 százalékos többséggel ment át az olimpiai törvény, azt gondolhattuk (kissé talán naivan), hogy végre van egy nagy nemzeti ügy, amelyet politikai oldaltól függetlenül támogathatnak az emberek.

Százhúsz év alatt ez a tizedik alkalom, hogy felmerül, hazánk adjon otthont az ötkarikás játékoknak. Legutóbb, 2001-2002-ben ugyancsak a polgári kormány vetette fel az elképzelést, aláírásgyűjtés is indult – 650 ezren támogatták! –, s bár az ívet a választások előtt még Medgyessy Péter, Kovács László és Demszky Gábor is ellátta kézjegyével, a szocialista–liberális kormány később mégsem adott pénzügyi garanciát, így végül nem kandidáltunk. Vagyis a budapesti olimpia terve mellett már akkor is rengetegen álltak, ám győzött a balliberális „tanuljunk meg kicsik lenni” mentalitás…

Most ismét polgári kormány van, amely az 1998 és 2002 közötti időszakhoz hasonlóan megint növekedési pályára állította az országot, s amely első ciklusához hasonlóan szeretne nagyot álmodni. Például azzal, hogy Magyarországra hozná a világ legnagyobb multisporteseményét.

Ezúttal ráadásul még jobbak az esélyeink, mint másfél évtizeddel ezelőtt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak ugyanis nem tetszett, hogy az utóbbi időben, főleg az 1992-es barcelonai játékokat követően, a rendező városok igyekeztek túllicitálni egymást, egyre nagyobb és drágább játékokat szerveztek. A költségek elszaladása – ezzel párhuzamosan a jelentkezők lehetséges körének szűkülése – ugyanis nem állt összhangban az újkori olimpiák szellemiségével. Így aztán a NOB 2014 decemberében elfogadta az Agenda 2020 néven ismertté vált reformcsomagot, amelynek elemei mind a költségek mérséklését szolgálják.

A bizottság a dokumentumban olyan pályázatokat vár el, amelyek egybecsengenek az adott ország hosszú távú sportszakmai, gazdasági, szociális és környezetvédelmi elképzeléseivel, és már meglévő, illetve ideiglenesen létesített versenyhelyszínek igénybevételére sarkallja a jelentkezőket. Az Agenda 2020 lehetőséget biztosít arra is, hogy a rendezést elnyerő városokon kívül is lehessenek versenyszámok, csökkentették továbbá a pályázati költségeket, és a jövőben minden kandidálás esetében szigorú kockázati és lehetőségelemzést végeznek. A megrendezéshez közvetlen segítséget nyújtanak, a költségek csökkentése érdekében pedig, ha kell, a felkészülés ideje alatt közbe is avatkoznak. Sőt, a rendező város az odaítélést követően „jóváírhat” 450 milliárd forintot, ennyivel támogatja a megvalósítást a NOB.

Vagyis kifejezetten a másfél-hárommilliós lakosságú, közepes méretű városok előtt szeretnék megnyitni az utat. Pont az olyanok előtt, mint Budapest.

A NOB tehát nyerne velünk – és mi is nyernénk az olimpiával. A pályázatról szóló 2015-ös döntés a világ egyik legnagyobb nemzetközi tanácsadó cége, a PricewaterhouseCoopers által készített tanulmány ismeretében született. A PwC a dokumentumban arra a megállapításra jutott, hogy a budapesti olimpia gazdasági mérlege egyértelműen pozitív lenne. A rendezésre összesen mintegy 774 milliárd forintot kellene fordítani, ám a közlekedésfejlesztési, általános infrastruktúrafejlesztési és sportlétesítmény-fejlesztési beruházások túlnyomó része az ötkarikás játékok nélkül is megvalósulna. A kiadások a felkészülés éveire lebontva átlagosan a központi költségvetés fél százalékát tennék ki, a büdzsé olimpiai bevételei ugyanakkor több mint háromszázmilliárd forinttal meghaladnák a kiadásokat, ezeregyszáz milliárd forintra becsülhetőek. A tanulmány szerint az olimpia rendezése 2017 és 2025 között közel százezer munkahelyet hozna létre, nőnének a turisztikai bevételek, növekedne hazánk versenyképessége, az ország, illetve a főváros ismertsége és jó híre, az uniós források felhasználása még hatékonyabbá válhatna, s a sikeres pályázat a legkiemelkedőbb években akár 0,3 százalékkal is meglökhetné a GDP növekedését.

Ha megnézzük a tervezett beruházásokat, akkor kiderül, ezekre valóban – az olimpiától függetlenül – szükség van. A Dél-Budát, Csepelt és Dél-Pestet összekötő Galvani híd napi több mint negyvenezer járművel csökkentené a belvárosi hidak forgalmát. A HÉV-vonal és szerelvények felújítása szintén régóta húzódik, ahogy a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre vezető gyorsforgalmi út átépítése is. A Duna-part megszépülése, az új Olimpiai Park megvalósítása szebbé, élhetőbbé teszi Budapestet – hogy csak néhányat említsünk a tervek közül, s akkor a vidéki helyszínekről még nem is beszéltünk, hiszen Győr, Balatonfüred, Veszprém, Szeged, Debrecen és Miskolc is otthont adna olimpiai eseménynek.

A sportberuházásokat sem az olimpia indokolja. Olyannyira, hogy a kormány már elfogadta a Kemény Ferenc Sportlétesítmény-fejlesztési Programot, amelynek elemei 2017 és 2022 között valósulhatnak meg. Óbudán kerékpáros velodrom, a IX. kerületben atlétikai stadion, Észak-Csepelen fedett pályás atlétikai multifunkciós csarnok épülhet, megújulhat a Népliget jelenleg is sportolásra hasznosított területe, ugyancsak Észak-Csepelen új teniszközpont, a ráckevei Duna-ágnál pedig evezős­központ létesülhet. Az olimpiánál is számításban vett legnagyobb létesítmények közül pedig már áll a Dagály Úszóaréna, amely idén nyáron a vizes világbajnoksággal debütálhat, s elkezdődött az új Puskás Ferenc Stadion beruházása is.

A tervezett fejlesztésekkel tehát jól járna minden budapesti, sőt minden magyar, s a beruházások megvalósításának nagy lendületet adhatna, ha szeptember közepén mi kapnánk a rendezést. A lelki többletről, amit Los Angeles és Párizs legyőzése jelentene, nem is szólva. Ez az, amit a balliberális oldal nem akar. A sikeres, egy jó ügyért összefogó és nemzetközileg is elismert Magyarország a jelek szerint nem fér bele az ő terveikbe.