Gyurcsány „Cipolla” Ferenc választása végzetes döntésnek bizonyult mind az MSZP-vezérkar, mind a párttagság szempontjából. Medgyessy hátba szúrása – mint belépő – nem volt elég intő jel számukra. Hagyták, hogy a csaló varázslónak tűnjön, és bódítsa, megigézze az MSZP-panzió lakóit.

Az MSZP kétségbeesett állapotát és politikai eseményhorizontra kerülését a Gyurcsány lemondása utáni miniszterelnök-keresési pánik és színjáték tökéletesen megmutatta. 2009. március 21-én Cipolla e szavakkal hagyta el az MSZP választmányának színpadát: „Arra kérem a kongresszust, bízza meg a választmányt, hogy keressen egy új miniszterelnököt, majd két hét múlva egy rendkívüli kongresszus döntsön az új kormányfőről.” Aztán a narcizmusok nar­cizmusaként hozzátette, hogy nem akar távozni a politikából, az MSZP elnöki posztját megtartaná, hogy „2010-ben ne egy erőszakos, érzéketlen politikai erő vegye át a hatalmat”.

A miniszterelnöki casting a politikai válságok tragikomikus etalonja lett. Cipolla lemondása után az örökös önjelölt Bokros Lajos – aki azóta is buta kis jelvényecskéjével, amely mögött egyedül ő áll a zakójában – rögtön bejelentkezett miniszterelnöknek, miközben a szocialisták Gráf József nevét kezdték suttogni mint lehetséges új miniszterelnök-jelöltet. De aztán a válságszekér elszaladt. Békesi László volt az első, akinek a nevét „hírbe” hozták, hogy aztán két hét alatt az MSZP új vezérkarát is maga alá temesse hitelesség szempontjából a miniszterelnök-kereső szappanopera.

Jöttek a nevek, Békesi és Gráf után rögtön Bajnai Gordoné, hogy aztán záporozzon a komoly és komolytalan felvetések sokasága: Surányi György, Vértes András, Felcsuti Péter, Patai Mihály, no meg Glatz Ferenc, hogy aztán szegény Takács János Electrolux-vezér is befusson a sorba, amin már Bözsi néni is csak hasra fordulva, könnyezve nevetett.

Mesterházy Attila frakcióvezető lett, és persze az új elnökségben helyet kapott Puch László is, mint a tiszta és zavaros vízben halászni tudó nagymester. Az ifjú titánok, akik még 2002-ben tojáshéjjal a hátsójukon jutottak a parlamentbe vagy az adminisztrációba, csak tiszta szocialista viszonyokhoz szoktak, ám a szocialisták Nagy Levin pénztárnoka régi zavaros idők nagy tanújaként osztotta meg velük a tudását.

És a „Gyurcsányt se lenyelni, se kiköpni” időszak 2009-től elkezdődött az MSZP-ben. Bajnai miniszterelnöksége, a „fájni fog” program, az EP-választások eredményei már mind előrevetítették, hogy 2010-ben földrengés jellegű változások jönnek a magyar pártarénában. Olyan tektonikus mozgás, amely teljesen átformálhatja az addig bevált, 1989–’90-től fennálló magyar politikai rendszert és annak pártstruktúráját. 2010. április 11-én, majd a második fordulóban, április 25-én megérkezett…

A választások első fordulójában a szocialisták 1990-es eredményük után, vagyis a rendszerváltozás antikommunista, antiszocialista hangulatában elért szavazatszámukhoz képest a legrosszabb eredményt érték el. Ebben az eredményben manifesztálódott a 2004 és 2010 közötti politikai felelőssége mindenkinek, aki kiállt egykor Gyurcsány Cipolla Ferenc mellett. Csak épp senki nem akarta ezt magával cipelni az MSZP középpárti, ellenzéki időszakában.

Merthogy ennek az új időszaknak – egy kétharmados többségű Fidesz-kormány mellett – pont az volt a feladata, hogy miként lehet a lehető leghamarabb feledtetni először a saját egykori választókkal, majd a többi bizonytalannal, hogy az MSZP nem Gyurcsány Ferenc… Bajnai pedig pártonkívüli volt, akit épp csak kényszerből támogatott a párt. És mindezt egy olyan megváltozott politikai környezetben, amelyben az MDF és az SZDSZ már a múlté, ám 800 ezres tábora lett, így parlamenti képviseletet szerzett a radikális jobboldal, miközben az LMP liberális-balos, újgenerációs értelmisége hallani sem akart arról, hogy bárkivel összeálljon a jövőben az MSZP soraiból. Az MSZP ellenzéki frakciója pedig a 2002 és 2010 közötti felelősök politikai „vegyes vágottja” volt, egy olyan mini válogatott, amelyik pont a párt válságának leképeződéseként született, így képviselte és modellálta mindazt, amitől a pártnak szabadulnia kellett volna egy ellenzéki megújulás küszöbén.

És ebből következik minden, ami a mához vezet. Gyurcsány Cipolla varázstalan varázslása 2010. október 22-től Demokratikus Koalíció néven, pártplatform keretében folytatódott. Igaz, már szerényebb körülmények között, igaz, hogy kisebb rajongótáborral és óriási társadalmi ellenszenv mellett. De mivel 2009. március 21-én egyetlen Mario se lépett mellé kijózanodva, és egyetlen politikai golyót sem lőtt ki rá érdemben senki, csak pártmutyikban, kamarillapolitikában sutyorogtak a háta mögött, sunyin szivárogtatva, saját maguk balgaságát elárulva, így Cipolla újabb csókokat csalt ki az MSZP-vezetés és -tagság köreiből. S bár Szanyi kapitány és még jó néhányan egyenesen elmeorvoshoz küldték volna a nagy varázslót, ő 2011. október 22-én a Fáy utcában telt házas közönség előtt szakított ki új pártot magának az MSZP-ből. 1989-óta nem került sor pártszakadásra az MSZP-ben.

Mesterházy Attila mint a megújulás pártguruja lett pozicionálva. Aki persze ugyancsak államtitkár volt Gyurcsány idején, aki ugyancsak megszavazta 2006-október 6-án Gyurcsány túlélését, és aki ugyanazzal a Puch Lászlóval finanszíroztatta az egyre csak dagadó pártadósságokat, mint akivel a Gyurcsány–Hiller-tan­dem is tette.

És mindeközben a Fidesz elindította a magyar állam és a magyar politikai rendszer pretoriánus átalakítását. Azt a rendszerszerű keretátszabást, amelyet a kétharmados, alkotmányozó többségéből származtatott. És sem az LMP-s, jobbikos újoncoknak nem volt annyi erejük, sem az MSZP-nek annyi hitele, hogy feltartóztassák a Fidesz hatalmi igényeinek jogszabályba foglalását. Míg az LMP-nek és a Jobbiknak a parlamentbe kerülés anyagi megerősödést hozott, addig az MSZP 15 százalékos eredménye a korábbi 49 százalékos kormánypárti pozícióhoz képest anyagi csődnek számított.

A politikai megújulás képtelensége a pártstruktúra érdemi megújulásának képtelenségével járt, brutálisan csökkenő bevételek mellett, de korántsem brutálisan átalakított fenntartási költségekkel. És miközben 2011 októberében világossá vált, hogy a Gyurcsány-dilemma, a se lenyelni, se kiköpni nem tudás az MSZP részéről új pártversengési dimenzióba kerül és a baloldali erőtérben a kizárólagos MSZP-jelenlét megtörésével jár, addig a Fidesz alkotmánymódosítással és választójogitörvény-átalakítással jelentős versenyelőnyre tesz szert a 2014-es választásokra.

A választási körzetek meghúzásával szerzett állítólagos politikai előny a baloldal szerint a Fidesz új választási törvényének sine qua non-ja volt. Az új egyfordulós rendszer 106 egyéni körzete szerintük úgy lett meghúzva, hogy ha e törvény alapján versengtek volna 2006-ban a jobb- és baloldalon, akkor már 2006-ban is fideszes győzelem születik. Mandátumbecsléseik szerint az új választójogi törvény már az előző választásokon is 55 fideszes és csak 51 MSZP-s győzelmet hozott volna. Mindezt 2011 novemberében, Gyurcsány Cipolla DK-indítása után egy Haza és Haladás nevű kétszemélyes formáció, a Bajnai–Szigetvári-páros tette közzé, akik egyéves amerikai kiképzés után tértek vissza Magyarországra – az MSZP pechére – a baloldal megmentésére.

Az MSZP-t 2012-ben immár nemcsak a teljes jobboldal és a centrum akarta a múlt dimenziójába szorítani, hanem a Bajnai–Szigetvári-páros is, akiknek a Fidesz lépései ellen tiltakozó civilek képezték volna a bázist. Egy évvel az MSZP válságát meghozó miniszterelnök kiválása után, 2012. október 26-án a második válság-miniszterelnök is bejelentkezett arra, hogy 2014-ben visszatérjen a baloldal élén a hatalomba. Bajnai a Milla és a Szolidaritás kreált formációival kezdte döngetni Mesterházy kapuit, hogy csak őáltala, ővele és az ő akaratából lehet itt megújulás a baloldalon.

De aztán mégsem. Bár a 2012-es, 2013-as évek az ellenzéki összefogás egyre nevetségesebbé váló gründolásával teltek – a Gyurcsánnyal, Gyurcsány nélkül, MSZP-vel, MSZP nélkül vitákkal, amelybe az LMP is beleszakadt 2013 januárjában a párbeszédesek kiválásával –, az MSZP rendre csak váltópárti jellegének elvesztésével küzdött. És végül a nagy elhatárolódások, nagy összefogások és nagy politikai megújulási kísérletek után 2014-ben Cipolla végül mindenkitől csókot lopott. És ott állt a sok Mario között, akik nem is értették, hogy milyen hipnózis eredményeként áll újra közöttük a Nagy Kalandor.

A nagy összefogás az MSZP–DK–Együtt–Párbeszéd–Liberálisok között épp csak az eredményen nem látszott. Az MSZP 2010-es önálló mélyponti eredményéhez képest az összes többi szélhámos mindössze 200 ezer szavazatot hozott. Négy formáció együtt sem tudott legalább egy parlamenti küszöbnyi támogatót behúzni.

Totális összefogási csőd. És persze az új parlamenti mandátumok újraörökítették a régi konfliktusokat. Ahogy az új Fidesz-kormány és parlamenti többség pedig új területek meghódítását hozták, leginkább a médiapiac területén. Vagyis a nyilvánosság erőterének átalakulásával, a Simicska–Orbán-konfliktus kibontakozásával, a Jobbik–Simicska-paktummal, az MSZP Mesterházy és Tóbiás József elfogyasztásával végül Molnár Gyulához érkezett vissza, no meg a jó öreg Puch Lászlóhoz. És Botka László irgum-burgum miniszterelnök-jelölthöz, akit párton belül is csak Vaci Lacinak gúnyolnak az ellenzéki jövőt kereső MSZP-sek.

Az MSZP végórái ma egy kérdés körül forognak: túl lehet-e élni három ellenzéki ciklust? Ha igen, akkor mi kell hozzá? Küzdés a kormányzásért, vagy Fidesz–MSZP-paktum az anyagi jólétért, de ellenzéki szerepben? Puch László és a Népszavája az utóbbi mellett döntött. Botka Vaci Laciként meg az önálló vagy összefogós küzdés között vacillál. Ezek már talán az 1989-es MSZP végórái.