Emlékszem, 2010 tavaszán Pokol Béla egykori professzorom felhívott telefonon, és arra kért, hogy találkozzunk a megjelenés előtt álló könyve kapcsán. Úgy lett. Pokol professzor magával hozott egy frissen, hamuban sült kötetet, amelyet még nem lehetett megtalálni a könyváruházak polcain. A könyv címe ijesztő volt akkor, és látszatra kicsit beleillett abba a konteós világba, amelyik állandóan valami „Apokalipszis most”-ban gondolkodik: Európa végnapjai.

Leültünk, rendeltünk az étteremben, és ő nekikezdett.

Nem volt még semmi abból a világból, ami ma már egyértelműen látszik. Kadhafi élt és virult, nyoma sem volt arab tavasznak, ahogy szíriai válságnak sem. Magyarországon meg épp a remény új korszakát várta a magyarság, azt a megújulást, amelyik végre felébreszti az országot a Gyurcsány–Bajnai-féle rémálomból. A stabilitás és remény viszont korántsem látszott Pokol arcán. Kedélyesen – mint ahogy mindig szoktunk –, de igencsak lehangolóan kezdett bele a kötet didaktikus ismertetésébe és abba, hogy a lesújtó cím mögött sajnos Spengler igazsága húzódik meg statisztikai és szociológiai tényekben. A professzor sommásan foglalta össze mondandóját, miszerint minden, ami látszik 2010 tavaszán, két évtizeden belül gyökeresen átalakul Európában. Kelet-Közép-Európa államai súlyos társadalmi és funkcionális változáson mennek majd keresztül, amelyiknek végén elitek által fenntartott látszatállamok lesznek, és nem a munkanélküliség lesz a legfőbb gond – mint ami volt 2010-ben –, hanem a gyötrő munkaerőhiány, ami az egész posztszovjet térséget ellehetetleníti.

A korfa és a munkaerőhiány lehetetlenné teszi majd a 2030-as évektől a nyugdíjrendszert, és a térségben egy egyre szaporodó, de a tanulás és munka világába nem integrálódó cigány és egy egyre elaggottabb, minimális nyugdíjon és csak napi tengődésre ítélt nyugdíjas társadalom él majd áldatlan körülmények között. Pokol akkor 350 ezerre tette a külföldön élők, dolgozók arányát, ami majdnem kétszerese volt már akkor is az 1956-ban távozottak számának.

Emlékszem, szavai kicsit negatív utópiának tűntek számomra, amikor azt mondta, hogy az elvándorlás exponenciális növekedésével – hacsak nincs valamilyen radikális kormányzati beavatkozás a területen, márpedig az ország gazdasági helyzete ezt nemigen teszi lehetővé – már három, négy éven belül is megduplázódhatnak az adatok. „Vagyis, 2014-2015-re akár hatszázezer-hétszázezer ember is elmehet Magyarországról?” – kérdeztem szeretett professzoromat, úgy, mintha valami erősen túlzó mondatokat hallanék. Ő csak röviden, lesújtóan válaszolt: „Minden adat és minden folyamatábra analízise ezt prognosztizálja!”

És aztán beszélt arról, hogy mi a „migrációs szivattyú dinamikája”, miért „szakadhatnak be a posztszovjet államok tartópillérei”, hogy az „elcigányosodás” és az „elmuszlimosodás” párhuzamos folyamatai miként „oldják majd fel száz éven belül” azt a keresztény Európát, amelyik még 2010-ben sem látszott olyan tragikusan változónak, mint ahogyan azt ma már világosan látjuk.

Pokol Béla volt az első, aki már az új, modern EU-keretek közötti magyarság vészharangját megkongatta. Fekete Gyula „Véreim, magyar kannibálok” írásai és Csurka István számtalan írása már meghúzta ezeket az 1980-as, 1990-es években, de akkor még „csak” ennél sokkal súlyosabb és rapidabb bajok érik utol Európát, benne Magyarországot és a magyarságot.

A kétórás beszélgetés végén valahogy úgy éreztem magam, mintha a Titanic luxusvendéglőjében a kapitánnyal konyakozgatnék elegáns szmokingban, és épp most közölné velem, hogy két óra múlva a hajó már az óceán mélyén lesz, és a vacsora utáni konyak közben egyben búcsúzzunk is el egymástól, mert óriási szerencse kell ahhoz, hogy ez ne az utolsó vacsoránk legyen.

A kötet megjelent, és csak néhányan igyekeztünk azon lenni, hogy minél nagyobb visszhangot adjunk neki, és minél több döntéshozóhoz eljusson. Sikerünk sajnos mérsékelt volt. Aztán 2013-ban Matolcsy György már 500 ezerre becsülte az állami adatok szerint a külföldre távozottak számát. És 2015-től a migránsbeengedés mellett minden korábbinál jobban indulhatott meg a nyugati iszlamizálódás.

A napokban pedig újabb sokkoló elemzés látott napvilágot. A KSH Népességtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, Gödri Irén egy közel 1500 fős reprezentatív felmérés adatait elemezve arra kereste a választ, hogy kik és miért akarnak ideiglenesen vagy végleg elvándorolni Magyarországról? A külföldön élők között több motivációs kutatás volt eddig, hogy mi is okozta távozásukat, ám a Gödri-kutatás most nem körükben, hanem az itthoni populációban kereste a távozási hajlandóság mértékét, jellegét és okait.

Amikor az mno.hu-n olvastam a tanulmány összefoglalóját M. László Ferenctől, megborzongtam és minden újra eszembe jutott, amit Pokol mondott hét évvel ezelőtt nekem a Nyugati téri kis vendéglőben. Csak a mostani kutatások még a Pokol által megjósoltakhoz képest is gyorsabb és nagyobb átalakulást jeleznek előre. És azt, hogy hét esztendő alatt a migrációs szivattyút alapvetően nem sikerült megállítani, az elvándorlási vágy sajnos csak fokozódott az elmúlt években, miközben a tényleges elvándorlás a fiatal, mobil és képzett munkaerő és nemzettest tekintetében valóban egy elaggott és – Pokol kifejezésével élve – „elcigányosodott” magyar társadalom képét vetíti elénk.

A Gödri-kutatást precízen bemutató M. László-cikk szerint a fiatalok és a középkorúak jelentős hányada ugyanis továbbra is elvágyódik Magyarországról. És ez az elvágyódás nemcsak egy kutató kérdésére adott válasz, ami mögött nincs tényleges realitás, hanem pont fordítva. Az elvágyódás mögött sajnos óriási a tettrekészség. Olyannyira, hogy ha azok, akik ma már előkészületeket tettek külföldre távozásuk érdekében, valóban el is mennek, akkor „pár éven belül további 370 ezer ember hagyhatja el az országot”. Ők azok, akik már érdemben elkezdték a Nyugatra távozásuk megszervezését.

De a Gödri-kutatásnak van még ennél is rémisztőbb adata. És ez azoknak a száma, akik még nem tettek előkészületeket a távozásra, de vágyaik és álmaik megfogalmazásakor a Nyugatra távozás az első helyen áll. A kutatás szerint a 18-40-es, vagyis a legaktívabb és a nemzet reprodukciójához hozzájáruló korosztályból azoknak száma, akik álmodoznak a költözésről – tessenek jól figyelni! –, 680 ezer.

Vagyis minden harmadik ember gondolkodott már azon, hogy elhagyva Magyarországot, más országban éljen.

A cikkben arra is rávilágít a brit és német statisztikai hivataloktól kikért adatok alapján, hogy csak e két országban 170 ezer magyart tartottak nyilván három évvel ezelőtt, amely szám nőtt azóta. Az NKI négy évvel ezelőtt, vagyis 2013-ban 335 ezerre tette a külföldre költözött magyarok számát, ami akkor a 18-49-es korosztály 7,4 százalékát tette ki.

Csakhogy egyéb állami adatok ismeretében ugyanebben az évben mondta Matolcsy György, hogy félmillióra tehető a külföldön élők és dolgozók aránya. Az utolsó hivatalos közlés ez ügyben az Eurostat úgynevezett tükörstatisztikája volt, ami szerint 2016 januárjában 410 ezer magyar élt valahol Európában. Azonban ez meglehetősen pontatlan adat, mert e statisztika nemhogy a világba kiáramló magyarokat nem tartja számon, de még olyan európai országokat sem, mint például Franciaország és Spanyolország.

Sajnos a hazához való ragaszkodás kérdése is elbukni látszik hosszú távon. E tényt leginkább az igazolja, hogy a Gödri-kutatás szerint a 18-40-es generáció mindössze egyötöde mondta azt, hogy eszébe sem jutna külföldre menni, vagyis ragaszkodna ahhoz, hogy Magyarországon éljen és dolgozzon. Még azok harmada sem zárta ki a lehetőséget, akik eddig egyébként még nem játszottak el az elvándorlás gondolatával. A migráción gondolkodó magyarok 35 százalékának komolyak a szándékai, 19 százalékuk pedig azt mondta, hogy már meg is hozta a döntést.

Pokol hét évvel ezelőtti prognózisa, úgy tűnik, beteljesedik. Az, amivel kapcsolatban hét évvel ezelőtt csak hüledeztem, és amit kicsit „nagyotmondásnak” tartottam. 2018–2019-re a mostani kutatás szerint bekövetkezhet: a Pokol által jelzett 600-700 ezer nemzeti reprodukcióért felelős 18-49 éves magyar él majd külföldön. Ugyanis a mostani kutatás kimutatta, hogy a terveit komolyan vevő 370 ezres csoportnak a 48 százaléka mindenképpen menni akar, 52 százalékuk pedig már jelentkezett is valamilyen állásra.

Elszántságuk méréseként Gödri Irén kimutatta még, hogy e csoport 86 százaléka tájékozódott a külföldön tartózkodás lehetőségeiről, és 87 százalékuk informálódott a külföldi munkavállalás feltételeiről. És ami még inkább meg kell kongassa a magyarság és politikai döntéshozók nagy vészharangját, az az, hogy a biztos távozók 54 százaléka már egy éven belül költözni is akar.

De a legijesztőbb adat a fiatalabbakra, a 18-24 évesekre vonatkozik. Az ő korosztályuk közel fele mondta azt, hogy menni akar. A még tanulók 53 százaléka pedig azt fontolgatja, hogy az iskola befejezése után külföldre megy. „Ez annyiban nem különös, hogy a fiataloknak még nincsenek kötöttségeik, nem élnek párkapcsolatban, nincs gyerekük. Ám a fiatalok elvándorlása azért is aggasztó lehet, mert ők várhatóan külföldön vállalnak gyermeket, a családalapítás pedig fékezi a mobilitást, tehát nem biztos, hogy később hazatérnek” – írja az elemzés.

Ami némi reményre ad okot, az az, hogy a külföldi életet tervezgetők nem minden esetben gondolkodnak Magyarország végleges elhagyásában. Sőt: 27 százalékuk csak pár hétre, esetleg hónapokra, 28 százalékuk 3-5 évre települne ki. Csakhogy e téren inkább ismét Pokol egykori prognózisának hiszek, ami szerint „a visszaáramlás valószínűsége még azoknál is exponenciálisan fog csökkenni, akik egyébként úgy nyilatkoznak, hogy ők biztos hazatérnek.” A vészharangot tehát újra húznunk kell. Kár, hogy Pokol figyelmeztetése nem sok foganattal járt 2010 után.