Történt egyszer, hogy Bergengócia eldugott kis falujában a helyi tanító feleségét elszerette a kövér asztalos. A felszarvazott férj éjszaka felkereste és agyonütötte a csábítót, majd a holttestet a falu főterén felakasztotta, és nyakába táblát tett: „Így jár minden gaz asztalos!”

A szemtanúk beszámoltak a helyi és az országos sajtónak az esetről; akasztott asztalost láttak egy bergengóc faluban. A tábla felirata több verzióban is terjedt, egyre durvább állításokat tartalmazva az asztalosokról. Nem véletlenül alakult ki az a – kezdetben legendának számító, majd lassacskán a történelemkönyvekbe is bekerülő – históriai tény, miszerint a század hetvenes éveiben a környéken asztalosokat gyilkoltak. Az idő múltával már lemészárolt asztalosok tömegéről esett szó, és többen hivatkoztak egy – valójában nem is létező – polgármesteri rendeletre, mely szerint az asztalosok nem nősülhetnek, sőt akár bírói ítélet nélkül is száműzhetők vagy kivégezhetők. Ennek következményeként, szól a fáma, minden érintett eltitkolta magáról, hogy asztalos.

Később aztán változott a világ, és véget vetettek az asztalosokat ért méltánytalanságoknak. Okulva a tapasztalatokon és megkövetve az ártatlanul meghurcoltakat, különleges státuszt biztosítottak eme iparág gyakorlóinak. Önkormányzati megrendelésekkel, pályázatokkal, ösztöndíjakkal és segélyekkel támogatták kiemelten az asztalosokat, gondoskodván mindannyiukról, hogy többé ne kelljen sem félniük, sem nélkülözniük.

Ezt látva mind többen kezdték magukat asztalosnak vallani. Azok is, akik sosem láttak gyalut, akik nem tudták megkülönböztetni a diófát a fenyőtől, a tulipános ládát a kétajtós IKEA-szekrénytől, hirtelen mind-mind harcos asztalosöntudattal bírtak. És ki merte volna kétségbe vonni szavukat és identitásukat, ha nem akart világra szóló botrányt venni a nyakába?

Így aztán szép lassan a faluban mindenki asztalos lett, és vígan éldegélt a kárpótlásból, hála a hajdani kövér csábítónak.