P. G. Wodehouse (1881–1975) évtizedek óta az egyik kedvenc angol íróm. A rátapadt politikailag inkorrektség vádja csak növelte szimpátiámat, de a lényeg a tehetsége. Wodehouse groteszkül polgári világában – melyből a Csengetett, Mylord? című sorozat is rendesen merített – gondtalan aranyifjak szerepelnek, kiknek egy kölcsön vagy egy golfbeli malőr jelenti a legfőbb problémát, esetleg egy kék szemű unokahúg szerelme, miközben elszánt komornyikok intézik a háttérben az eseményeket.

Az ember az ilyen történetek olvasása közben mérsékelten foglalkozik azzal, hogy a szereplők voltaképp miből is élnek meg, de ha a dolog szóba kerül, felbukkan egy fogalom: életjáradék. Az Indiában szolgált nagybácsi örökül hagyott bizonyos összeget, s a bank minden hónapban fizet. Ha itt is gond merült fel, hát jött Agatha néni, vagy valami idős hölgyrokon, s feltételeket szabva – el kell venni feleségül Mabelt, vagy leszokni a dohányzásról – biztosította a további munka nélküli létet.

S felnőtt több generáció, kinek számára ez természetes volt.

Aztán persze jött a „nagy háború”, majd a Blitzkrieg, s utólag már sokan alig értették, hogy ez az egész hogyan működhetett egyáltalán.

Európa, 2015. Felesleges az Egyesült Királyságot venni, mert ugyanaz a helyzet a térség bármely országában – még a volt keleti blokk államai kevésbé érintettek a témában, ez még a berlini fal „ajándéka”. Felnőtt több generáció, mely megszokta, hogy a hierarchiában felette állóval tiszteletlen lehet. Diák a tanárral, gyerek a felnőttel, tanulatlan, tudatlan, iskolázatlan és alkalmatlan, az alkalmassal, tanulttal, iskolázottal. Hogy a felette állót nevetségessé tenni erény. Dicsőség. Díj és elismerés jár érte.

Generációk nőttek úgy fel, hogy zenés csoportocskák büntetlenül szidhatják az államot, saját nemzetüket, kultúrájukat, és uszíthatnak a hagyományok tisztelete és a törvények betartása ellen.

Generációk nőttek úgy fel, hogy a művészet egyenlő az erkölcs elleni támadással. A jó ízlés nevetségessé tételével. Taps és honorárium jár azért, hogy valaki fellép a nemzet fogalma ellen. Nem megtorlás a következmény, hanem díj, ünneplés, támogatás.

Generációk nőttek úgy fel, hogy létezett egy társadalom, mely az idegen kultúrát és etnikumot nem megtűrte, hanem térfoglalását támogatta és fizette. Az idegen vallás és származás puszta meglétéért pluszjuttatást adott. Létezett egy gyakorlat, mely szerint jobban megérte tagadni és szembehelyezkedni az adott nemzet identitásával, mint azt képviselni.

A jövő generációi majd felteszik a kérdést: hogyan volt lehetséges? Hogyan működhetett? Hogy létezhetett egyáltalán anélkül, hogy összedőlt volna, mint a kártyavár? Hisz annyira ellenkezik az élet törvényeivel. Érthetetlen a puszta léte is.

S hogy lehetséges, hogy az emberek, akik benne éltek, nem tiltakoztak, nem ordítottak, hanem tudomásul vették, majd elmentek ebédelni.

Mi, akik a végét látjuk, s tanúi vagyunk az összeomlás előszelének, magunk sem értjük, egyáltalán eddig hogyan húzhatta ki?

Mert bizony a korszak embere nem tiltakozott. Elfogadta, mint Wodehouse figurája a havi 100 ficcset. Nem tiltakozott, hanem beállt a sorba, és fennen hirdette, hogy a magunk érdekét képviselni „szélsőség”, elfogultnak lenni a sajátunk iránt „nem európai”.

Kell valami beteg mentális állapot ahhoz, hogy valaki kényszert érezzen rá, hogy az idegent, ahol csak lehet, mentegesse, és sikerélményként könyvelje el, hogy azt a kultúrát, melynek nyelvét beszéli, pocskondiázza, lesajnálja, vétkesnek állítsa be. Ezt láthatjuk a mai migránskérdés társadalmi megítélésében is.

Ez, azt hiszem, kizárólag a fehér ember betegsége. Egyetlen muszlim vagy fekete nincs, aki a saját fajtáját támadná azért, hogy megvédelmezzen egy országára törő betolakodót. Hogy a saját kultúrájának képviselőjével ölre menjen az idegen miatt.

A Népszabadság képes riportjában fotók láthatók a röszkei csatáról. „Így szabadult el a pokol Röszkén.” Nem is a képek érdekesek, hanem a hozzá fűzött megjegyzések. Kerítést rugdossák a vandálok. Mellé a szöveg: „Ha már idáig eljutottak, egy kerítés igazán nem akadály.” Eltorzult arcú betolakodó téglát dob: „Amilyen az adjonisten…” Álarcos bűnöző gyűlölettel néz a rendőrre: „Elfogyott a türelem.” A TEK emberei állják a rohamot, mire: „Egyenlőtlen harc” (Szolidaritásból a TEK-eseknek is papucsban kéne lenni? Elmebaj.)

Valahol olvastam, hogy 1920-ban, június 4-én, létezett olyan sajtótermék, amelyik örült, vigyorgott és dörzsölte a kezét a nemzetcsonkítás láttán.

Egy női magazinból idézek. (divány.hu) „Amikor éppen benyitunk kamasz fiunk szobájába, amely rémesen átláthatatlan, ahol használt zoknik szaga terjeng, és ahol CD-k, könyvek, ilyen-olyan újságok lapjai hevernek mindenhol. Mégis higgyük el, a legjobb amit tehetünk, hogy – amennyiben ő megengedi, hogy bemenjünk – néha kinyitjuk az ablakot, és csendben bízunk abban, hogy ez egyszer majd megváltozik.” Hogyan lehetséges, hogy ez a civilizáció egyáltalán eddig kihúzta?

És most jön a legjobb: „A magyar kormány nem törődik a migrációs válságban érintett többi ország helyzetével, kizárólag Magyarország érdekeit tartja szem előtt.” (Kovács László, MSZP).

Ehhez már nincs mit hozzáfűzni.

Egy korszak végéhez érkeztünk. Ideje kukába dobni a jelszavakat másságról, haladásról és a többi baromságról. Az élet alapvető törvényei közül a legfontosabbakat – köztük az etnocentrikus látásmódot – olyan sokáig fojtották vissza, hogy most elemi erővel fog feltörni.

Jobb, ha felkészülünk rá.

Az életjáradék az utolsókat rúgja. Agatha néni lassan már nem fizet.