A szabadságharc 60. évfordulóját az Írószövetség ezelőtt egy évvel példásan megünnepelte. Talán a legszebben éppen tavaly, 2016-ban. November 23-án azonban gikszer csúszott a megemlékezéssorozatba. Amiben azonban a szövetség vétlen. Megkésetten – konferenciát tartott a Bajza utcai székházban, „1956 irodalmi lenyomata” címmel. Kilenc előadó, s lényegében ugyanaz a téma. Az irodalom és a forradalom kapcsolata. Kérdezhetik: minek ezt nekem előhozni? A válasz: mert vannak tanulságai. Irodalomtörténet-írásunk eltorzulására és az emberi hitványságra vet fényt. Ennek a cikknek az előlegeként írtam meg Kertész Imre könyvéről az „Egy boldogtalan Nobel-díjast”.

Az előadók között volt Jókai Anna, a nemzet művésze, Kossuth-nagydíjas, a legkedveltebb írónő Szabó Magda után. Négy író forradalomról szóló négy művét ismertette. Kamondy Tóth László Fegyencek szabadságon című elbeszélését 1957–1964-ből, Karinthy Ferenc Budapesti őszét 1982-ből, saját regényét, a Napokat 1972-ből, és az én trilógiámat 1985–1989-ből. Mind a négy mű a Kádár-rendszer cenzurális körülményei szorításában, tiltott témaként látott napvilágot. Ellentétben a forradalmat gyalázó művekkel, ez a négy a szorító cenzúra ellenére is pozitívan jelenítette meg az októberi eseményeket. Vagyis forradalomnak, szabadságharcnak minősítette azokat. Jókai Anna a kötet alakban megjelent időpontjukat vette figyelembe, Tóth Laciét is. És ez olvasható (1964) Pomogáts Béla Hulló levelek vére című antológiájában is.

A minősíthetetlen és megbocsájthatatlan injúria ezután következett. N. Pál József, az alig-irodalomtörténész ahelyett, hogy fölolvasta volna az e célra készített előadását, otrombán nekirontott Jókai Annának, és kioktatta. Nemcsak a Kamondy-dátumba kötött bele (indokolatlanul), hanem Karinthy Ferencet is lenullázta. Brutális és ostoba szereptévesztés volt ez, mert nem vitanapra, hanem ünneplésre gyűltünk össze. Irodalomtudor létére nem fogta föl, hogy Jókai Anna dátuma is helyes volt, és Karinthyt legyalázó szájhabzása éppenséggel irodalomtörténeti baklövés. Neki ugyanis tudnia kellett volna, hogy Cini könyve évekig feküdt Illés Endre fiókjában, mint nemkívánatos mű! Éppen a tárgya és hangvétele miatt. Megjelenését én meg Kardos, a Magvető igazgatója provokáltuk ki, Aczél György őrjöngése közepette. És a hatalom anusát (segge lyukát) nyaldosó írók éppen úgy támadták meg azonnal, ahogyan most N. Pál József. A borzalmas azonban az volt, hogy a hallgatóság alja, kisebb csoportocska lelkesen helyeselt az irodalmároncnak. Jókai Anna kárára és ellene nyilvánított tetszést kajánul. Ez volt a „Kertész Imre-szindróma.” A rosszindulatú irigység.

Mi volt ebben az aljasság? Nem vették észre, hogy akkor már az írónő megkezdte lassú haldoklását. Délelőtt súlyos vizsgálatok után jött a konferenciára. Láthatóan rosszul volt, előadását alig tudta megtartani, magába roskadtan, félig öntudatlanul ült az első sorban, s csak az írószövetség nő munkatársai vették észre rosszullétét és szállították haza taxival.

Az irodalomtörténeti torzulás pedig az, hogy N. Pál József kinevezte Ottlik Géza regényét, az Iskola a határon-t ötvenhatos műnek! Ennyi erővel az Iliászról vagy az Odüsszeiáról is bebizonyíthatta volna, hogy az 1956-os forradalomról szól. Ugyanis Ottlik Géza 1959-ben végre megjelent Iskola a határon című regényét 1948 (!) előtt írta, bizonyíthatóan 1948-ban beadta egy kiadóhoz más címmel. De visszakérte, és szokásához híven évekig farigcsált rajta. 1959-ben azért jelenhetett meg viszonylag könnyen a persona non grata író regénye, mert be lehetett állítani úgy, mint a „Horthy-fasizmus” kritikáját. És a kommunisták a „Horthy-fasiszták művének” minősítették 1956-ot. Vagyis megjelentetésével ütöttek egyet 56-on és Horthyn. Ennyi köze van az Iskola a határon-nak a forradalomhoz.