Van egy bizonyos Bőtös Botond, aki az atlatszo.hu nevezetű oldalon mutatja fel a felnőni képtelen hülyegyerekség összes ismérvét. A képe valami napszemüveges maffiózóutánzat, szájában cigivel, és a firkálmánya fölé beilleszt egy ábrát, ami csúfot űz a magyar nemzeti érzésből. A mai Csonka-Magyarországba illeszti bele a történelmi Magyarország körvonalat, és beírogatja, hogy melyik mostani terület lenne Ausztria, Szlovákia vagy Románia. Elképesztő gúnyos. Borzasztóan fel vagyunk háborodva. Annyira szíven döf ez a gesztus, hogy mindjárt sírunk.

Képernyőfotó: Blogászat

Na, és a fickó ilyen címmel ír cikket: „Kedves magyar nacionalisták, ne Jun­cker elnöknél, hanem Apponyi grófnál tiltakozzatok!” És gúnyolódik a nacionalizmuson meg a hazafiságon. „Egy tucat nemzet számára hozta el az önrendelkezés lehetőségét.”

Nos, megfigyeltem, a libsik azt tagadják és azt támadják, ami kiemelt minket az állatvilágból. Az absztrakciót. A haza, a szépség, a minőség, az erkölcs fogalmát.

A hazát nehéz definiálni. A szépséget is. Azt is, hogy jó és rossz. És ráadásul ők még a tudatban megszokásból meglévőt is folyton rombolják azzal a szöveggel, hogy „de ki dönti el?” A teremtést tagadják, és ragaszkodnak ahhoz, hogy ők haladó szellemű felvilágosult szkeptikusok. S eközben a tudományos megközelítés esküdt ellenségei.

Az emberi tudat nem tűri a végtelent. Nem tud vele mit kezdeni. Pont az ember kicsinysége, végessége miatt. A végtelen fogalma elrémiszti, mint ahogy Ádám sem bír kiszakadni a Föld vonzáskörzetéből, és nem tud mit kezdeni az űr mélységeivel a Tragédiában. És a tudat épp ezért folyamatosan kereteket és korlátokat követel. Szereti meghúzni a választóvonalakat. Ez az én hazám. Ez az én lakásom. Ez az én nőm. Az a te nőd. Ez az én fajtám, az én országom, az én vallásom.

A ki dönti el?-féle relativizálás tehát magának az életnek az ellensége. Ezt persze Botond nem gondolja végig. Mert ő pusztán egy nyomi kisgyerek.