Keressük a tökéletest. Mert az ember már csak ilyen. Ha akarom, vallási alapon, ha akarom, materialista szinten. Holott az emberi történelem – vagy akár a művészet – a tökéletlenség története. A tudomány mindig leírja: „jelen tudásunk szerint”.

A fajok fennmaradása, alkalmazkodása gyakorlatilag úgy történik, hogy a sejtreprodukció során nem mindegyik ismétlési folyamat sikerül tökéletesen. Ezt hívják úgy: mutáció. Ha ez nem lenne, az évmilliók alatt megváltozott körülményeket nem tudná követni az élő szervezet.

A művészet is a tökéletlenséget ábrázolja. A csodabogár tudóst, aki ahelyett, hogy mindennap elvégezné a munkáját szorgosan, mint a munkatársai, titokban valami fura dolgot keres a laboratóriumban. Vagy a hivatalnokot, aki gyakran álldogál a templomkert bejáratánál, és valami különös dolgot csinál hajnalonként. Vagy az embert, aki láthatatlanná vált. A hőst, aki egyedül szállt szembe a százszoros túlerővel, pedig értelmetlennek tűnt, és egészséges lelkű ember nem tesz ilyesmit. Háry Gyula városképein az ember elámul azokon a fura vöröses kéményeken, pedig egy kémény nem így néz ki.

A tökéletes kémény bizony érdektelen. Mint ahogy az a kémény is, ami már nem is hasonlít kéményre. Ami már annyira tökéletlen, hogy nem is emlékeztet a tökéletesre, az azért érdektelen, mert elvesztette a viszonyítási alapot, így nem kelt feszültséget, és meg sem döbbenünk a tökéletlenségen. Ez a modern művészet.

Sokan hajszolják az abszolútumot. Hirdetik is. Magam is ismerek ilyen embereket. Ilyenkor mindig gyanakszom. A hibátlanság felmutatása gyanús. Nem emberi. Nem kapcsolódik az élethez. Épp ezért hazug. A mindenkit hangosan megértő liberális, a minden szabályt hangosan betartó katolikus. Az ilyet kerülöm. Ha valakit megismerek, mindig keresem az apró hibákat. Mert ha kis hibát találok, valószínűleg nincs nagyobb baj. Mert jegyezzük meg, ha valaki nagyon humanista, világmegváltó, ha szabálykövetőnek hirdeti magát, az mindig gazember.