Valamelyik balos internetes portálon (melyik nem az?) egy kommentelő azt írta: „Manapság mindenki acsarkodik, az emberek rosszkedvűek és tele vannak gyűlölettel. Bezzeg régen, a szocializmusban másképp volt!” Nos, az idő sok mindent megszépít, emlékekkel nehéz vitatkozni, de találtam bizonyítékot az ellenkezőjére.

Annak idején nagyon népszerű volt a Mézga családról szóló rajzfilm, amit mostanában a legkisebb fiam néz folyton DVD-n. A jó sztori, a humor mellett a hetvenes évek magyar embere magáénak érezte, mert ráismert: „Ilyenek vagyunk mi is.”

Nos, ebben a sorozatban (az első 13 részről beszélek, amelyekben Köbüki mindenféle modern dolgokat küld fénypostán) senki sem szeret senkit. Mindenki ideges, frusztrált, kisebbrendűségi komplexussal, nagyzási hóborttal küzd, alkoholista vagy idegbeteg. Legyen ez szomszédsági viszony (Máris), főnök-beosztott kapcsolat, utcai járókelő, múzeumőr, rendőr-polgár találkozása, bármi. A közlekedő öklét rázza az autós után, szinte kizárólag rosszindulatú beszólásokat hallunk, hát mögötti megjegyzéseket nők külsejére éppúgy, mint szellemi képességekre vagy becsületre. Még a családon belül is. Paula lenézi a férjét, egyedüli értéknek azt tartja (tartaná), ha jól keresne, sikeres lenne az előmenetele, ügyes(kedő) volna. Valamennyi rész végén közli: „Bárcsak Huffnágel Pistihez mentem volna feleségül.” Ami vicces, szállóigének remek, de mégis csak azt sugallja, hogy elrontott házasságban, családban él; az egész élete kudarc. Géza fél a nejétől, igyekszik kijátszani, hazudni neki, ha lehet. Kriszta, a kamaszlány utálja a környezetét, szíve szerint otthagyná az egész családot. Aladárt senki sem érti, ő maga pedig mélyen megveti szüleit és nővérét egyaránt. Az egész mesében nincs szeretetkapcsolat. (Illetve – és ez is nagyon jellemző – Aladár és a kutyája közötti viszony talán az egyetlen, amire ezt rá lehetni mondani.)

Ennyit az áldott hetvenes évek eszményi viszonyairól, a jó kapcsolatokról, a boldog békeidőkről.