Nem holmi politikai csatározásokban elsősorban, hanem az egész Kárpát-medencei és az azon túl élő magyarság számára. Emlékezzenek az 1945 utáni idők mélységesen mély, szakadatlan magyarüldözéseire, aminek legújabb megnyilatkozása az ukrán kisebbségeket sújtó, azokat suba alatt kiirtani akaró „törvényesített” törekvése.

Fotó: MTI

Nos, a fordulat évének legfontosabb mozzanata a győztes magyar pártkoalíció magyarkisebbség-védelme az európai porondon. Aminek voltak előzményei már a kádári időkben. „Partizán módra”, biztonságuk kockáztatásával járták az elszakított területeket önkéntes magyar „mentők”, amiért a kommunista hatalomtól üldöztetés volt az osztályrészük. Sokezernyi névtelen Erdélybe „kiránduló” motorbiciklijére nemzeti zászlót tűzött, autója orrára pedig a Hargitáról hozott fenyőfagallyakkal vonult végig Erdélyen, s ha találkoztak ugyancsak „fenyőgallyas” magyarokkal, őrült dudálással, villogó lámpával, könnyes szemmel, lelkesen üdvözölték egymást.

Név szerint két úttörőt említek, akiket magyarságukért itthon, vagyis a hazájukban (!) üldöztek kommunista időkben. Németh Géza és Szíj Rezső lelkészeket. Ilyen más országban aligha fordulhatott elő. A jellemző anekdota szerint amikor a náci Antonescut 1944 után fölakasztották, odalépett hozzá az éppen aktuális román politikus-kommunista (talán Gheorghiu-Dej) és azt mondta neki, tisztelegve előtte: a hazádért halsz meg! Nálunk pedig még a demokratikus hazafiakat is üldözte az elfajzott magyar moszkovita. Még 2006-ban is! Gyűlölték a baloldaliak az elszakított magyarokat, lásd a 23 millió román jelszavát és a szavazás eredményét. És még mindig, még most is, a 2018-as választások idején!

Miért jövök most én ezzel elő? Mert a minapában Lellén előadást tartottam a Magyar Népfőiskolai Collegium meghívására Kárpát-medencei magyaroknak, s így volt módom megismerni ennek a civil társaságnak a tevékenységét.

Magyarmentő tevékenységük fontos részeként ezúttal a csángók között végzett munkájukra utalok. Köztudott, hogy a nyomorú sorsban élő csángók csak otthon beszélhetnek magyarul, írni és olvasni sem tudnak anyanyelvükön. Az MNC 2010 óta járja a csángó falvakat, s fölnőtt iskolai oktatást szervez. Becslések szerint mára már meg is állt a csángók asszimilációja. A mintegy húsz magyar faluban 29 oktatási helyszín található több mint 2000 gyermekkel! Úttörői ennek a munkának többek között Gondos Béla, Bogdán Tibor és dr. Kis Boáz voltak, és azok ma is. 2011-ben Magyarfalva, Forrófalva és Klézse volt a kezdődő magyar oktatás fő helyszíne. És az első kitüntetést „magyarságot mentő munkáért” Bogdan Gatu Klára kapta. A fölnőttképzés szakosodott. Kalmár Júlia az egészségügy, Pál László a mezőgazdaság, Cs. Bogdán László a turisztika, Kelemen Gábor a kommunikáció és László Ildikó az ének- és imagyűjtés magyar nyelvű oktatásában tevékenykedik.

Nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg rövid ottlétemkor. Önkényesen, „szubjektíven” választom ki közülük Kiss Károly makkfalvai lelkészt, aki páratlan gyűjteményt hozott össze, az „Isten háta mögött”. Több mint háromszáz bibliát, mégpedig száz különböző nyelven! Elképesztő, hogy a világ minden részéről kap a legkülönbözőbb nyelveken kiadványokat. Töredelmesen megvallom, rá azért figyeltem föl először, mert egyik feledhetetlen nagybátyám, Dósa Kálmán, a Székesfőváros hajdanvolt főépítésze, a makkfalvi Dósa családból származott, a megégetett parasztvezér, Dózsa György vérrokonaként.

A magyar vezetés fölismerte, hogy az anyaország igazi erőtartaléka az elszakított magyarságban van. Nekünk nincs szükségünk bevándoroltak vérfrissítésére. Elég, ha a szülőföldjükön támogatjuk az őshonos magyarságot. Furcsa módon onnét sugároznak át hozzánk éltető erőt.