Nem hagyta szóhoz jutni. Az enyém viszont elővette az igazolványát. Valami karhatalmi rendőr volt. Erre lettek figyelmesek az állványon dolgozó munkások. Amikor aztán lökdöstek bennünket, hogy szálljunk le a motorról, be a furgonba, a melósok leugráltak és közénk álltak. Egyikük rögtön eltakarta előlük a rendszámtáblát. Furfangos eszű, gyorsan gondolkodó munkás, az „uralkodó osztály”. Addig tartották vissza a rendőröket és persze az autójukat, amíg el nem tűntünk a szemük elől. Laci azért kanyarodott arra, hogy benzint vegyen a Mészáros utcában, de ezek után jobbnak látta, ha továbbhajt, és rátért a balatoni útra, a régi hetesre, mert akkor még az autópályának színe sem volt.

A másik atrocitás is nem sokkal később a Balaton felé menet történt velem, de ezúttal a vonaton. Forró nyár volt kétségtelenül, és a vagon minden jobb oldali ablaka le volt eresztve. Székesfehérvárnál egy házaspár telepedett be hozzánk, s a férfi rögtön rendezkedett. Mindenekelőtt kereszthuzatot csinált, vagyis a bal oldalon lehúzta az ablakokat. Mire egy legalább hét hónapos várandós anyuka panaszkodni kezdett, hogy őt kínozza a légjárás. A ficegét ez azonban nem érdekelte. Hiába könyörögtek neki az utasok, legyen tekintettel a kismamára, nem is válaszolt. Kikönyökölt az ablakon. Hebrencsmód fölpattantam. Fölhuzigáltam a többi ablakot, és ráordítottam: húzod föl azonnal! Utasokkal a hátamban merész voltam. Nem mozdult. Odaléptem, és fölcsaptam az orra előtt én.

Ám amikor Siófoknál leszálltam, ő is furakodott utánam. A felesége fönnmaradt, és kiabált neki: Józsi, gyere vissza! Indul a vonat. Lenn maradsz! Ő azonban nem, elővette rendőrigazolványát: székesfehérvári rendőr százados volt. – Kérem, jöjjön velem! – mondta fenyegetően.

Még akkortájt is rendszeresen tartóztattak le embereket, akár az utcáról is egy kis verésre. Ezt jól tudtam, s eszembe sem jutott, hogy vele menjek. Elvegyültem először a tömegben, majd beosontam a pályaudvar épületébe.

Amikor ismét fölbukkant, már két puskás rendőr állt mellette. A tömeg lassan elolvadt, én pedig hamarosan szembekerülhettem volna velük. Ám egy asszony berángatott a női vécébe, betuszkolt egy kajütbe, és azt mondta: ki ne jöjjön, majd szólok, ha lehet.

A harmadik vagy negyedik vonat megérkezéséig ültem a klotyón, s amikor az utolsóval elutazott – fél nap múlva – engedtek ki az asszonyok. Ez az egész apró epizód azért érdekes, mert a saját bőrömmel illusztrálhatom az akkori állapotokat. Nem én voltam a kivétel, akit zaklattak, de alighanem kivétel voltam, hogy megúsztam.

Miért kell ezt most nekem itt előadnom? Mert a magyarrágalmazások kora még mindig nem járt le. Ha nem is az emberek, de holmi csimbókok most azt furulyázzák, hogy a magyar nép alig fél esztendővel 56 vérbe fojtása után, május 1-jén kivonult a Hősök terére és éltette Kádárt. Egymillió embert mondanak általában, gúnyosan, fitymálkodva. Nem tudják, hogy minő erőszakkal, megfélemlítve kényszerítették a dolgozókat munkahelyükön a kivonulásra. A helybéli párttitkárok följegyezték azok nevét, akik otthon maradtak. Családosok, gyermekesek nem kockáztathatták a megtorlást. Hivatalosan egymillióan, valójában félmillióan ha kivonultak, köztük civilbe öltöztetett sorkatonák.

Azzal sem értek egyet, ha utólag a Kossuth-díjat elfogadókat lehitványozzák. Könnyű ma fickálódni, hencegődni, mellet döngetni! A világhírű Kodály Zoltánt is meg merték leckéztetni még évek múlva is. A feleségének nem adtak útlevelet! Szegény Szabó Lőrinc! 1955–56 telén a tihanyi biológiai intézetben találkoztam vele, s mániákusan attól rettegett, hogy éhen hal. Németh Lászlónak pedig a veje volt börtönben ’56 miatt. Ne fogadták volna el a Kossuth-díjat? Ugyan!