Vánkos László - orvos
2010-12-08 23:34:29
Csere Zsuzsa

Várgesztesen született 1928-ban. Ezt a picurka kis Komárom megyei falut, ahol apja kovácsmester volt, akkor háromszáz lélek lakta. Ő volt a család hetedik gyermeke.

– Testvérei milyen pályát választottak?

– Az elemi iskola után mind tanultak valamilyen ipart, és egész kiváló munkások lettek. Az iskola százéves épülete, ma is emlékszem, bele volt már süllyedve a földbe, és a harmincas években Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter idejében újították fel. Mi gyerekek nagyon örültünk neki, mert egy héttel korábban fejeződött be a tanítás, egész nyáron dolgoztak rajta, és szeptemberben már az új épületben kezdődött a tanév. Akkor csak négy elemi volt kötelező, de én nagyon szerettem volna tovább tanulni, gimnáziumba menni, csakhogy a szüleim anyagi körülményei miatt erre nem lett volna lehetőségem.

– Hogyan tudott mégis tanulni?

– Szerencsére az oktatási kormányzat elindított egy mozgalmat falusi tehetségmentés címen, és a tanítóm engem javasolt a mi iskolánkból. Én meg szót fogadtam a tanító bácsinak. Két feladatot adtak, az egyiket otthon kellett elkészíteni úgy, hogy a tanító úr nem segíthetett, nehezteltem is rá. Azért nem tudott segíteni, mert a fronton volt, és egy idős, nyugdíjas tanítót hívtak vissza, hogy helyettesítse. De azt hiszem, ez is volt a szerencsém, hogy nem segített senki, mert ettől olyan őszintére, természetesre sikerült a magyar dolgozatom. Úgy szólt a kérdés, hogy melyik a legkedvesebb házi állatod, mit tudsz róla, miért szereted? Én a tehenet írtam, mert nekünk az volt otthon. Édesapám kovácsmester létére mindig kaszált annyi szénát az erdőben, hogy télen megvolt neki a takarmány, és mint legkisebb, mindig én voltam az első, akit édesanyám megkínált egy pohárral a frissen fejt tejből, mert én még ugye ott sündörögtem körülötte. Úgy látszik, tetszett a dolgozatom, és a szóbelin is megfeleltem, így tanulhattam tovább. A Kegyes Tanító Rend, közismertebb nevén a piarista rend vállalta magára ezeknek a gyerekeknek a nevelését, tanítását, az állam persze fizetett utánunk. Vácra kerültem gimnáziumba, több mint száz kilométerre a falumtól. Huszonötünket hívtak be, de csak öten feleltünk meg a felvételin. Ingyenes volt a kollégium, az ellátás, egy fillér tandíjat fizetni nem kellett, nem is tudtam volna másképp tanulni, mert édesapám rá egy évre meg is halt, édesanyámnak pedig se nyugdíja, se más jövedelme nem volt, testvéreim támogatták, és a bátyám még otthon volt, ő segített neki. Ugyanilyen simán kerültem be az egyetemre is 1949-ben, és ugyanilyen könnyen végeztem el azt is, ugyanúgy állami ösztöndíjjal. A hatodik évet, amikor már csak gyakorlat van a fontosabb klinikai tárgyakból és vizsgák, már itt Tatán töltöttem, mert a feleségem, akit időközben megismertem, ide való lány volt. Így lettem tatai 1955-ben, és első pillanattól fogva itthon éreztem magam, most is így érzem, tatainak vallom magam. Ma furcsán hangzik, de két héttel a diplomám átvétele előtt kezdődött a munkaviszonyom, mert szükség volt itt a kórházban egy emberre. Mikor bejöttem, azzal fogadtak, hogy az igazgató azonnal hívat, mert nincs orvos a belgyógyászati osztályon. Na, gondoltam, azzal, hogy én bemegyek, még nem lesz, de az igazgató azt mondta, azonnal álljak munkába. Igaz, hogy az utolsó vizsgámon túl voltam, de hivatalosan még nem volt engedélyem. Nem számított, bevitt egy kis üres kórterembe, leültünk egy ágyra, és azt mondta, mondd el gyorsan utánam az orvosi esküt. Elhadarta drága jó igazgatóm, valamit talán ki is hagyott belőle, de megvolt. Kezet fogtunk, és ezzel orvosnak számítottam. Így kezdtem dolgozni. Egészen nyolcvanegy éves koromig gyógyítottam.

– A mai viszonyokhoz képest akkoriban alig voltak gépek a kórházakban. Hogyan tanítottak akkor az orvosi egyetemen, mi volt fontos a képzésben?

– Sokszor emlegettem már életemben legkedvesebb professzorom nevét, és valami belső kényszert is érzek, hogy emlegessem, Haynal Imréről van szó, aki a tapintásával, de legfőképpen a gondolkodásával az esetek igen nagy részében megmondta, hogy a beteggel mi van. Olyan híres volt, hogy a pápához, és Sztálinhoz is elhívták. Úgy tanított, hogy megvolt, miről fog előadást tartani, behozott egy olyan beteget, akit a klinikán olyan betegséggel ápoltak, és mintha akkor látta volna először, előttünk kikérdezte, egy-két ügyes mozdulat után már ott állt szegény beteg a hallgatóság előtt félig pucéran, megvizsgálta, és elmondta, hogy mit észlel, mit hall, mit tapint, mit kopogtat, és most milyen gondolatai támadnak. Ebből következően milyen kiegészítő vizsgálatot végeztetne, és ha annak az eredménye ilyen, akkor erre a betegségre kell gondolni, ha olyan, akkor meg arra. Természetesen a vizsgálatok már megvoltak, a tanársegéddel behozatta a leleteket, összevetette a vizsgálati eredményeket, és miután tisztázódott, hogy annak a betegnek mi a baja, akkor tartotta meg arról a betegségről az összefoglaló előadást. Ezt az akkori hallgatósága, legalábbis én úgy érzem, hogy legtöbbünk így volt ezzel, teljesen magába szívta. Ha ezt nem hoztam volna magammal az életbe, nem boldogultam volna. Ezeket az élményeket kellett előszedni magamból a sok évtized alatt mindig, ezek segítettek nekem, így tudtam segíteni az embereken. Ezt sokszor elmondtam bírálatként is, néha kicsit meg is bántam, mert soha sem akartam a mai kollégáimat bántani, hiszen a környezetéből, ahova belecsöppent valaki, ahova belenevelték, onnan senki sem tud csak úgy kiválni. Ma az a szokás, hogy gépekre, műszerekre hagyatkozik az orvos, és ezzel a szakmai tudás óhatatlanul visszaszorul. Nekünk nem voltak számítógépeink, de észre kellett vennünk a betegen a legkisebb jelet is. Jó öreg professzorom egy egészen kicsi kis tompulatot is kikopogtatott a beteg hátán, és olyan jó füle volt, hogy hallotta, hogy ott más a hangja, ebből meg tudta állapítani a betegségét. Csak azután készíttetett röntgenfelvételt. Ha egyezett, akkor jó, ha nem, akkor megismételtette több irányból, és addig gondolkodott, míg össze nem hozta a tapasztaltakat egy egésszé. A mi tanáraink még ugyanígy nevelkedtek, mint mi, nekik is ezeket az apróságokat kellett megtanulniuk, és sokszor a szimatuk után menve kellett következtetniük. Ez a mai gépesített világból kicsit kimarad. A ma fiataljai ezt már kevéssé gyakorolják, de rá is vannak kényszerítve, hogy önvédelemből megcsináltassanak egy csomó olyan vizsgálatot is, ami nélkül meg lehetne lenni. Kicsit furcsa világ van. Természetesen mi is tévedtünk, mindig lesz tévedés, de azon kell lenni, hogy ha tévedünk is, a tévedésben ne maradjunk meg, próbáljuk meg azt valahogy helyre tenni. A mi korosztályunk még ilyen gondolatokon nevelkedett.

– Nyugdíjasként még hosszú évekig rendelt otthon. Mikor kezdte?

– A magánorvosi rendelést 1956 július elsején kezdtem, még nem volt egyéves a diplomám, de a városi tiszti főorvos rábeszélt, azt mondta nekem így is megadja az engedélyt. Később rájöttem, hogy másoknak akart ezzel versenyhelyzetet teremteni, és jól is számolt, mert azok már rég nincsenek sehol. Amint elkezdtem a rendelést, azonnal önként jelentkeztem a városi tanács adóosztályán, ahol egy kedves fiatal hölgy, aki mint később kiderült, a feleségem osztálytársa volt, így ismert is engem, azt kérdezte, megbolondultam-e. Hogy lehet, hogy én önként jelentkezem adót fizetni, mikor másokra meg úgy kell rábizonyítani? De én így tartottam ezt tisztességesnek. Azóta hatósági engedéllyel adófizető polgárként itthon is rendeltem. Ötvenhárom éven át. Tavaly hagytam abba, részben azért, mert Isten kegyelméből betöltöttem a nyolcvanadik életévemet, és úgy gondoltam, most már abba kellene hagyni, másrészt nekem van két orvos fiam, büszke is vagyok rájuk, és különösen az idősebbik mondta, hogy addig hagyjam abba, amíg minden zökkenő nélkül megtehetem. Hatvannégy évesen mentem nyugdíjba, utána még tizenhét évig csináltam, úgy éreztem, most már elég. Most augusztus huszadikán Tata Városáért díjat kaptam, ez annyira jólesett, hogy alig találok szavakat. Nagyon meghatott. Munkám során háromszor kaptam miniszteri szintű elismerést, azokat tudomásul vettem, olyat az kap, akinek adnak, akinek meg nem adnak, az nem kap, a miniszter azt sem tudja, kinek az elismerését írja alá. De attól a közösségtől elismerést kapni, ahova az ember tartozik, szerintem a legnagyobb dolog.

Boros Károly

digitalstand25

ADemokrata_www.demokrata.hu

BM-kicsi


mentsver

k_aurus



Eseménynaptár
<
>
<
>