Izsáki András - kőművesmester
2010-11-17 22:00:24
Csere Zsuzsa

Családja az 1720-as években került Tatára a törökellenes háborúk után elnéptelenedett vidék újratelepítésekor. Az Alföldről származtak ide, és ameddig a családi emlékezet visszanyúlik, gazdálkodásból tartották fenn magukat.

– Édesapja mivel foglalkozott?

– Apámék heten voltak testvérek, anyámék öten, öt leány. Nagyszüleimet nem sokat ismertem, mert édesapám elég későn nősült, harminchárom éves korában, úgyhogy mire kétéves lettem, 1947-re ők meghaltak. Mikor jött a téesz, apám belépett. Két téesz is volt itt Tatán, egy Augusztus 20., meg egy Pártkongresszus, már nem tudom, hányadikról nevezték el, ő annak volt az elnöke. Mikor a kettő egyesült, egy darabig még párttitkára is ő volt, csak azt hamar megunta. Négyen vagyunk testvérek, de azt mondta nekünk, ne lépjünk be a pártba, egyikünk se, mert annyi rosszat tett az országnak.

– Mi akart lenni gyerekkorában?


– Kőműves. Amióta csak az eszemet tudom, mindig az akartam lenni, mindig csak azt játszottam, már kiskoromban is otthon az udvaron kis házakat építettem, köveket meg cserepet törtem össze kisebb darabokra, és abból, mintha téglák lettek volna, rendesen habarccsal összefogva építgettem a házikókat, még a tatai vár kicsinyített mását is fölépítettem az udvaron, lett vagy másfél méter magas. Sokáig megvolt, csak amikor az öcsém építkezett, útban lett, aztán elbontottuk. Mindig önálló munkára vágytam, ahogy akkoriban mondták, maszek akartam lenni, már szakmunkástanuló koromban is. Huszonkét évesen mestervizsgáztam, amint leszereltem a katonaságtól, egyből, és mindjárt mentem is a papírral a tanács ipari osztályára. Nem akarták elhinni, hogy már megvan a vizsgám, olyan fiatal voltam. Abban az időben, 1968-ban enélkül nem is lehetett valaki magánvállalkozó, nem úgy, mint most, hogy nem is kell hozzá semmilyen végzettség, csak az a feltétel, hogy nyolc napon belül felvegyen valakit, akinek megvan a képzettsége.

– Maga hogyan indult el annak idején?


– Mindjárt felvettem három kőművest, szépen dolgozgattunk, volt elég munka, csak aztán 1976-ban apám rábeszélt, hogy menjek el a téeszbe építésvezetőnek, mert akkor már megvolt a technikusi végzettségem, Győrbe jártam iskolába munka mellett. Öt évig voltam építésvezető, de nem tetszett, hogy beosztott vagyok, újra iparos lettem, azóta is így van. Közben bekerültem az ipartestületbe, vezetőségi tag is lettem, aztán mikor megalakult a kamara, én is benne voltam a szervezésben, most elnökségi tag vagyok.

– Van elég munkája?


– Két-három évre előre van munkám, úgy vannak vele a megrendelők, hogy inkább várnak. Amelyik házon most dolgozunk, ahol a fényképek készültek, annak a megrendelői is három éve szóltak, kint vannak Amerikában, haza akarnak jönni, mikor nyugdíjba mennek, és addigra akarnak egy házat. Úgyhogy nekem nem volt olyan ebben a válságos időben sem, hogy ne lett volna munka, állandóan megkeresnek. Most is már annyi terv van itt, hogy jövőre bőven elég lesz, nem vállalok többet a következő évre. Majdnem mindegyik családi ház. Nincs is olyan utca a városban, ahol ne építettem volna legalább egyet a negyvenkét év alatt, volt olyan idő, mikor egy évben nyolcat, tízet is felépítettem, de most már nem akarok annyit vállalni. Van olyan család, ahol már a harmadik nemzedéknek építettünk házat. Akiknek építettem, még ma is rám köszönnek az utcán, mindegyik megismer, még a környező falvakban is, mert nagy ritkán ott is vállalok munkát, de csak olyan tataiaknak, aki kiköltöznek, mert különben csak Tatán dolgozok, nem megyek máshova. Soha nem vesztem még össze senkivel. Mindig a megrendelőnek van igaza, és ha az ember valamit nem jól csinál, ki kell javítani. Ha egy elmondja, hogy valamit nem jól csináltunk, az hamar elterjed. Szoktam járni szakértőnek is efféle viták esetén az ipartestülettől, de nem szívesen megyek, mert ha nem az iparosnak adok igazat, megharagszik, az sem jó. Persze, aki mindig tisztességes munkát ad ki a kezéből, annak nincsenek ilyen vitái. Valamikor kötelező volt az ipartestületi tagság, akkor ott mindenki szem előtt volt, az ipartestület tudta valamennyire fegyelmezni a tagjait, ha valakire panaszkodott a megrendelő. Aztán lett a kamara, de megszűnt a kötelező tagság. Általában azokkal van gond, akik sehol sem tagok. Mert aki rendesebb, az be mer lépni egy ilyen egyesületbe, viszont aki nem tag, azzal a kamara nem csinálhat semmit, meg az ipartestület sem. Elvileg most majd újra kötelező lesz a kamarai tagság, ez azért is jó lesz, mert annyira fölhígultak a vállalkozások, hogy követhetetlen, milyen iparosok vannak, még az önkormányzatnál sem tudják. Németországban már többször voltam ilyen kamarai maghívással, ott kötelező belépni, és olyan képzőhelyek vannak, ahova minden vállalkozástól mehet valaki, hogy megtanuljon olyan új eljárásokat, amit egy iparos nem tud megtanítani neki. Például egy kőművesnek a gipszmunkát, amit mi nem csinálunk, vagy autószerelőknél a legújabb modelleket megismertetik velük, hogy azon tanuljanak.

– Maga nevel tanulókat?

– Állandóan voltak tanulóim. Akikkel most dolgozok, három segéd, ők is nálam tanulták a szakmát, amelyik legfiatalabb közülük, az is már több mint tíz éve itt van. Állandó csapattal dolgoztam mindig, nincsenek beugró emberek nálam. Tizenöt évig vizsgáztattam szakmunkástanulókat, a vizsgabizottság alelnöke lettem, azóta is nagyon sokan rám köszönnek az utcán, sokszor nem is tudom, kicsoda, de hát annyi tanulót levizsgáztattam, meg felnőtteket is a mestervizsgán, hogy sajnos nem emlékezek mindenkire.

– Milyen színvonalú ma a szakmunkásképzés?

– Nagyon gyönge. Mondom, tizenöt évig vizsgáztattam, most már azért nem vállalok ilyet, mert annyira gyöngék a gyerekek. Ha nem engedem át, akkor a pótvizsga miatt új vizsgát kell rendezni neki, az iskola is inkább úgy van vele, hogy hadd menjen át, ne kelljen vele vesződni még egyszer. De tanuló is alig akad, itt az egész környéknek van egy iskolája, ott tavaly heten vizsgáztak, tavalyelőtt öten, ilyen létszámú egy osztály. Mikor én jártam, öt osztály volt harmincas létszámokkal. Nem tudom, hova lesz ez a szakma, ha mi kiöregszünk, mert nincs utánpótlás. Akik meg végeznek is, annak negyede biztonsági őr lesz, negyede meg sofőr. Meg olyan feltételek is vannak, hogy sokan nem is vállalnak képzést. Egy tanulónak majdnem a minimálbér jár, és öt évet tölt az iskolapadban. Két évet járnak úgy, hogy a szakmához még semmi közük nincs, nem is foglalkoznak vele, csak azt ismétlik, amit az általános iskolában tanultak. Most vissza akarják hozni egypár szakmában a hároméves képzést, hogy tizennégy éves kortól szokjanak munkára a gyerekek, ez szerintem helyes, mert a mostani rend szerint két évet csak úgy elvesztegetnek, azalatt nem a munkára nevelik őket. A kamarák nagyrészt megkapták a képzés felügyeletét, készítettünk is egy javaslatot a kormánynak, pont a mi megyei elnökünk foglalkozik ezzel. Én jó tanuló voltam, és kőművesnek mentem, most meg csak azok mennek, akiket máshova esetleg nem vesznek föl. Ha végigmegyek az utcán, mindenhol látom, mit építettem életemben, ez nem olyan, mintha az ember irodában ücsörögve töltötte volna az életét, én látom az életem munkáját, látom, hogy csináltam valamit. Tegnap voltam hatvanöt éves, de eszembe sem jut nyugdíjba menni, mert örömmel megyek minden reggel az építkezésre, jó látni, hogy aznap is haladtunk, lett valami a kezünk nyomán, ami addig nem volt. Mondják is az ismerősök, hogy ott fogok majd meghalni öregkoromban az állványon, mert nem is tudom elképzelni az életemet munka nélkül. Nem fáradok még most sem el, eldolgozok akármit a fiatalokkal. Aki szeret egy szakmát, az nem fárad el benne.

Boros Károly

Digitalstand16


Békemenet



mentsver








Eseménynaptár
<
>
<
>