Hemmerlein Antal - orvos
2010-11-24 22:28:28
Csere Zsuzsa

Nyolcvanéves koráig gyógyított. 1925-ben született, öt éve hagyta abba a munkát, most is ez hiányzik neki legjobban.

– Milyen családba tetszett születni?

– Szegény családba, oda dobott a sors. Apám mézeskalácsos volt, de nem volt neki önálló üzlete, hanem bedolgozott egy másik mézeskalácsosnál. Rengeteget keresett, heti hét pengőt, meg az étkezést.

– Mintha napszámba járt volna.


– Pont annyit. Úgyhogy abból nem sokra tellett. Amellett az ipartestületnek az irodájában volt irodaszolga, hordta ki a meghívókat, meg takarított, elvégzett mindent, amit kellett. Anyám szegény kis sváb leány volt, egy közeli faluból való, itt, Tatán szolgált egy jómódú családnál, amíg férjhez nem ment. Mikor apám katona volt, összeszerelmeskedtek, hozzáment. Ő szegénykém azzal könnyítette az anyagi gondjainkat, hogy rendszeresen mosást vállalt, ott volt mellettünk a csendőriskola, azoknak mosott. Rengeteget dolgoztak mindketten, nem volt könnyű a sorsunk. Apácákhoz jártam óvodába, iskolába meg a nagytemplom mellé, a Fazekas utcába, éppen akkorra készült el az az iskola. Jól tanultam, és eleve elhatároztam, hogy elmegyek középiskolába. Szüleim nagyon gondolkodóba estek, mi legyen, addig-addig, míg végül negyedik elemi után nem írattak be gimnáziumba. Az összes haverom ment, én meg maradtam. Elvégeztem az ötödik elemit, de év végén már annyira menni akartam tovább, hogy azt mondtam a szüleimnek, engemet pedig beírattok, mert nekem oda kell járnom. Összebeszéltek, még többet dolgoztak, és mégiscsak sikerült. Szerencsém is volt, mert tandíjmentes lettem elég hamar, jól mentek a dolgok. Kijártam a gimnáziumot, akkor még nyolcosztályos volt, és mire nyolcadikig elértünk, kitűnő tanuló lettem, úgy tettem le az érettségit. Jó emlékeim vannak a piarista gimnáziumból, szerettem ott lenni. Érdekességként megemlítem, hogy a mi osztályunkba járt Esterházy Miki, az ő családjáé volt a tatai uradalom. Persze nem járt be, magántanuló volt, a tanár járt hozzá, de néha azért betévedt az osztályba. Egyszer segítettem neki megoldani valami matekpéldát, attól kezdve jó barátok lettünk, sokat voltunk együtt, csavarogtunk is, az biztos. A tanulással nem volt gondom, a gimnáziumi énekkarnak is tagja voltam, a zenekarnak is, fújtam a trombitát egy darabig. Mikivel egy napon érettségiztünk, emlékszem, előtte alaposan kimaradtunk, nem voltunk a legjobb munkaképes állapotban, de így is ment. Mire eljutottam az érettségiig, megérett bennem, hogy valami komoly dolgot kellene végezni, és rájöttem, hogy szívesen elmennék orvosnak. Azoknak milyen jó dolguk van, autóval járnak, meg aztán segítenek az embereken, az is jó. Mindjárt be is iratkoztam az egyetemre, akkor még nem kellett felvételizni.  
– Honnan lett pénze a tanulmányokhoz?

– Horthy-ösztöndíjat kaptam a kitűnő érettségim miatt. Sajnos közbejött a háború 1944-ben, akkor lettek gondok, bejöttek az oroszok, abba kellett hagynom az egyetemet az első vizsgák előtt. A következő évben folytattam, de előtte még kalandos úton jártam Németországban is. Mikor visszavonultak a németek – karácsony körül lehetett, már nem emlékszem pontosan –, az összes haverom elment velük, mondták, hogy gyere már te is. Úgysem volt mit csinálni, az egyetem bezárt, nem működött, elmentem, végigmasíroztuk Németországot, semmi tennivalónk nem volt.

– Katonaként mentek?

– Nem, hanem vagy leventeként ment valaki, vagy önkéntesként. Volt ez a szervezet, már nem tudom, mi a neve neki, az a nyilas népség, azok közt is volt egy-két haverom, azokkal mentem el tulajdonképpen. Hála istennek, egy évre rá, még nem is telt el annyi, haza tudtam jönni, és folytattam az egyetemet. Igaz, hogy egy év kihagyással, mert kicsit föl kellett erősödni, de más gond nem volt. Nem kellett izgulnom, hogy mit csináltam a háború alatt, mert hát kint csavarogtam Németországban.

– Harcokban nem is vettek részt?

– Nem, nem is volt fegyverünk, ilyen kinőtt egyenruhákat adtak, terepszínűt, szakaszokban voltunk, úgy meneteltünk, aztán mikor vége lett a háborúnak, igyekeztünk minél hamarabb hazaérni.

– Mikor tetszett végezni?


– 1952-ben. Jaj, egy kicsit pihenjünk... Az egészségem már nem szolgál úgy, ahogy kéne, depressziós is vagyok egy kicsit sajnos, hiányzik a munka, nyolcvanéves koromban elküldtek végleg nyugdíjba. Nem is tudnám már csinálni, mégis hiányzik. Meg hát az emlékezetem is kihagy olykor, egy kis szélütés érhetett. Bénaságot meg ilyesmit nem okozott, de néha keresnem kell a szavakat. Ja, igen, a végzésnél tartottunk. Mikor felavattak, mindjárt a tatai kórházba kerültem, a belgyógyászati osztályra, ott dolgoztam négy évig. Letettem a szakvizsgát, de akkor jöttek fiatalabb kollégák, és mondták, hogy most már ők is szeretnének beférkőzni, úgyhogy kiléptem a belgyógyászatról, és elmentem az edzőtáborba üzemorvosnak. Közeledett a római olimpia, gondoltam, majd kivisznek orvosnak, de már le voltak szerződve másokkal. Szép időszaka volt az a magyar sportnak, főleg a vívókra emlékszem szívesen, akkor voltak a Kárpátiék, a Schmitt Pali, erős csapat volt. 1967-ig dolgoztam ott, aztán egy patikus haverom rábeszélt, meg mások is, hogy vállaljak el egy rendes körzetet, azt mondták, ne hülyéskedj, így még azt is elfelejted, amit tudsz. Elmentem a közeli Mocsára körzeti orvosnak, és huszonhárom évig maradtam. Sima huszonhárom év volt, sok mesélnivalóm nincs róla. Gyakran jártunk Bécsbe, sokat utaztunk Európa-szerte a barátainkkal, akikből sajnos már csak egy él. Megszerettem a mocsaiakat, ma is, ha találkozunk valakivel a boltban, mert sokan járnak be ide, Tatára vásárolni, megkérdezik, hogy van, doktor úr. Jó hírem volt a faluban, úgy hallottam. Nagyon rendes népek élnek arra, kedveltük őket mindketten a feleségemmel, ő volt az asszisztensem. Hatvanöt éves koromig maradtam ott, maradtam volna még tovább is, de már lihegtek a hátamban. Aztán csak nem bírtam ki munka nélkül, fél év szünet után leszerződtem a tatai kórházba ügyeletes orvosnak, hét végi ügyeleteket vállaltam egy csomót, 2005-ben hagytam abba végleg. De nem sikerült ez a nyugdíjas idő, mert egyre rosszabb egészségi állapotban vagyok. Az a szerencsém, hogy a szívem, a vérnyomásom és egyéb ilyesmi rendben van.

– Mióta tetszenek együtt élni a feleségével?

– Jövőre lesz hatvan éve. 1951-ben házasodtunk össze, egy év múlva született a lányunk, lett három fiúunokánk, és közülük a legidősebbnek már van két kislánya, úgyhogy dédszülők vagyunk. Most már néha a feleségem beszél helyettem, meg gondolkodik is, ha elfelejtek valamit. Többet törődik velem, mint én vele, pedig hát nekem illene, de mit csináljak, nehezen mozgok, olykor meg-megbillenek, szellemileg sem vagyok már olyan, mint kellene. Lelkierőt is tőle kapok. Nagyon jól megvagyunk egymással, az egész család összetart, tizenegyen vagyunk így szorosan, ha összejövünk. Sajnos én menni már nemigen tudok, nem járok ki a szőlőbe sem, pedig ott is végig dolgoztam évtizedekig, nagyon szerettem. Jártam ki kerékpárral még nyugdíj után is pár évig, aztán abba kellett hagynom. Sajnáltam, mert még a szülőktől maradt rám, nagy szőleje volt az apáméknak, ránk hagyták a testvéremmel. Sokat főztünk ott bográcsban barátokkal, szép emlékek fűznek oda, meg jófajta bor is termett, amíg műveltem. A bort még most is szeretem, főleg fröccsnek, van olyan gyógyszer, amit azzal veszek be. Mint orvos persze eltiltanám magamat ettől, de hát én már nyugdíjban vagyok, nem szólhatok bele ilyesmibe.

Boros Károly

digitalstand25

ADemokrata_www.demokrata.hu

BM-kicsi


mentsver

k_aurus



Eseménynaptár
<
>
<
>