Arckép - Varga Lászlóné
2011-01-05 14:04:19
Csere Zsuzsa

Élete példa.

– Mikor került a családja Tatára?

– Anyai nagyszüleim őstataiak voltak egy kis kitérővel, mert a nagypapám Budapestre ment, ott volt az első kerületben rendőr. Ezért édesanyám ott született 1925-ben, de mikor tízéves lett, visszajöttek ide a családi házba, és a nagypapám elkezdett gazdálkodni. Ő vitézi rangot kapott Horthy Miklóstól, ezzel járt egy kis föld is, mi gyerekkorunkban úgy hívtuk, hogy a vitéz telek, azt művelte, leszerelt a rendőrségtől. Paraszti családból származott, a föld szeretete erősebb volt benne mindennél. Két lánya született, a kisebbik volt édesanyám. 1947. február elsején esküdtek meg édesapámmal, aki nem idevalósi volt, de itt szolgált a városban csendőrként. Még abban az évben megszületett a bátyám, és négy évvel később én. Egyéves koromban, 1952-ben beleestem az utolsó gyermekbénulás-járványba, azóta is béna a bal lábam, nehezen megyek, és ahogy telik az idő, egyre nehezebb, de mindegy.

– Hogyan emlékszik az édesapjára?

– Nem sok emlékem van drága édesapámról, csak az, hogy nagyon nagy szeretetben tartott, mindig az ölében ültem, sokat dédelgetett, de más emlékem alig van, mert ötéves voltam a forradalom idején, mikor meghalt. A háború után, mikor a csendőrséget megszüntették, molnár lett, ez a választása összefüggött azzal, hogy a csendőrségben is a hadtápnál szolgált. A Miklós malomban helyezkedett el, ott dolgozott három műszakban. Ebben a régi Nők Lapjában le is van fényképezve a malomkerék mellett, 1953. augusztus huszadikán jelent meg az újság. Édesanyám, mielőtt férjhez ment, Komáromban a főbírói hivatalban dolgozott, gyors- és gépíró volt, polgári iskolát végzett, de miután megszületett a bátyám, már nem ment vissza a hivatalba. Nagyon szépen és boldogan éltünk, amíg édesapám velünk volt.

– Hogyan emlékszik a halála napjára?

– 1956. október huszonhatodikán pont kukoricaszedés volt. Édesapám éjszakára ment dolgozni a malomba, kerékpárral indult el a vitéz telekről a szedés után. Egész nap kint voltunk a telken, nem is tudta, hogy napközben mi történt a városban, csak éjszaka mondták neki, mik voltak. El lehet képzelni, hogy milyen hangulat volt a városban, a Miklós malom majdnem szemben van a rendőrséggel, ő is belekapcsolódott ezekbe a dolgokba. A rendőrségnél érte őt a halálos lövés.

– Mennyit tudnak ma arról, ami ott történt?

– Már sok mindent tudunk, mert a Korbélynak, aki a parancsot adta, a tárgyalásáról minden megvan nekünk, megjelent egy könyv is, amiben egész pontosan le vannak írva a történtek. Úgy volt, hogy a rendőrség épületében voltak öten édesapámék bent az udvaron fegyvertelenül. Katonák érkeztek a laktanyából teljesen felfegyverkezve, körülállták őket, és felszólították, hogy akinél van fegyver, adja át. Egyiküknek a zsebében volt egy pisztoly, mondta, hogy van nála, benyúlt a zsebébe, hogy átadja, abban a pillanatban tűzparancsot adott ki a Korbély. Ketten meghaltak, egy megsebesült, édesapám és a Balázs Pista bácsi pedig kiszaladtak az utcára. Ott is voltak katonák, és ahogy futottak el, hátulról is lőttek rájuk, oldalról is, édesapám fejlövést kapott. Édesanyám mindig azt mondta, hogy a hetvenkét lövedék teljesen szétroncsolta a fejét.

– Ennyi lőszer fért egy dobtárba. Az egész tárat belelőtték?

– Igen. A holttestét teljesen természetesen ott hagyták az utcán, és reggel, mikor mentek az első járókelők, azok találták meg. Valaki letakarta a fejét egy zászlódarabbal. Keresztanyámék nem messze laktak, az Erzsébet téren, őket értesítette egy ismerős bácsi, hogy ott fekszik a rendőrség épülete előtt. Így jött föl hozzánk a hír, hogy édesapánkat agyonlőtték. Édesanyám akkor épült föl epeműtétből. Fölöltöztetett gyorsan bennünket, indultunk le a rendőrség felé, de a várkanyarban már jött velünk szemben egy kis platós teherautó, az hozta föl a halottasházba az aput. Láttuk a cipőjét… (Sír.) Hát ennyi volt az esemény akkor. Utána következett a szörnyű temetés, rengetegen voltak, együttérzők, kíváncsiak is. Később kikiáltották Tata ellenforradalmárának, és a következő évben már olyan cikkek jelentek meg a megyei újságban és a Népszabadságban – meg tudom mutatni, eltette édesanyám őket –, hogy még belegondolni is borzasztó, hogy voltak, akik ilyet le mertek írni. Édesanyámnak feltette az élet a kérdést, hogy hogyan tartsa el ezután a két gyerekét. Kilincselt mindenhol, hogy fölvegyék dolgozni, de mindenhol visszautasították azzal, hogy hogyan képzeli, hogy egy ellenforradalmár feleségét fölvesszük. Egyedül a kórház főorvosa volt jó hozzá, Balogh Ádám, fölvette segédműtősnőnek. Az életét úgy élte le, hogy a hivatásának élt, főasszisztensként ment nyugdíjba a rengeteg sok gáncs ellenére, ami érte. Minden iskolát elvégzett, minden vizsgáját kitűnőre tette le, de soha nem kaphatott semmilyen elismerést a munkájáért, mert mindig voltak gáncsolók, akik azt mondták, hogy őt nem lehet elismerni. Egész életében csak a gáncsot kapta, mert azt mondták, hogy ellenforradalmár felesége.

– Panaszkodott néha, vagy volt benne keserűség a sorsa miatt?

– Nem, soha. Azt mondogatta, hogy ő mindezek ellenére helytáll a munkájában, és a gyerekeit fölneveli. Igaz, hogy mindenben segítette a családja, mert nagyon szerető családunk volt, a keresztapámék is, a nagymamámék is ahol csak tudtak, segítettek. Ezért nőhettünk föl ilyen nagy szeretetben, mindig csak szeretetet kaptunk. Édesanyámnak meg kellett oldania azt is, hogy éjszakára menni tudjon dolgozni a két kicsi gyerek mellett, amíg beteghordó volt és műtőssegéd, úgyhogy kellett is a segítség.

– Szóba került itthon az édesapja halála, mikor gyerekek voltak, vagy később?

– Természetesen. Úgy voltunk nevelve, hogy mindent tudtunk, mindent elmesélt, hogy hogyan lőtték agyon édesapánkat. Mindig tudtuk azt is, hogy kik a gáncsolók. De soha nem nevelt bennünket bosszúra. Elfogadta, hogy a sors ezt így hozta őneki.

– Vallásos a családja?


– Igen.

– Csak az segíthet megnyugodni az Isten akaratában, csak az tarthatja távol az ember szívétől a bosszú érzését. A keresztény ember tudja, hogy a büntetést az Isten méri ki, és hajtja végre. Az ő feladata csak az, hogy szeressen. Ezért van itt.

– Ezért, igen.

– Édesanyja férjhez ment később?

– Nem ment. Nagyon szerette az édesapámat, meg is maradt mellette hűségben halála után is, és mindig büszkén viselte a nevét, és mi is úgy nevelkedtünk, hogy büszkék voltunk rá.

– Az iskolában önnek voltak emiatt gondjai?

– Velem már nem éreztették. A bátyámmal előfordult ilyesmi, némelyik gyerek csúfolta olykor, hát ugye, ki mit hall otthon, kinek mifélék a szülei, úgy viselkedik. Én 1957-ben kezdtem el az általános iskolát ének tagozaton, és nem nagyon voltak ilyen gondjaim, sokkal nagyobb gond volt, hogy a beteg lábam miatt akkor kezdődtek el a műtétjeim. Sorban jöttek egymás után, minden évben megműtöttek, mindig úgy mentem az iskolába szeptemberben, hogy térd alatt be volt gipszelve a lábam. Az első négy év így telt. 1969-ben érettségiztem, és a postára mentem dolgozni. Húsz évesen férjhez mentem, ez is az élet jó oldala, mert engem egész életemben szeretet övezett, és hála az Istennek, hogy a házasságomban is ez folytatódott. Mikor a fiunk megszületett, utána még visszamentem a postára dolgozni, pár év múlva pedig az OTP-hez kerültem, és egészen 1997-ig, amíg rokkantnyugdíjas nem lettem, ott voltam főpénztáros is, értéktáros is.

Boros Károly

Digitalstand16


Békemenet



mentsver








Eseménynaptár
<
>
<
>