Arckép - Nedeczky Ferenc
2010-11-03 16:56:48
Csere Zsuzsa

Családja Felvidékről származik, Trencsén vármegyében éltek hosszú évszázadokon keresztül, ám dédapja már Korponán lakott, nagyapja ott született 1892-ben. Az első világháború után el kellett hagyniuk szülőföldjüket, így kerültek Budapestre.

– Vannak még nyomai a családnak azon a tájon?

– Van egy vár, ami most Lengyelországhoz tartozik, Nedec vára, ami az ezerkétszázas évekig visszanyúlóan beszél rólunk. Érdekes hely ez, mert Trianonban ezt a részt kapta meg a Lengyel Királyság Magyarországból, ötszáztizenkét négyzetkilométert, tizenegy falu tartozott hozzá, nemrég jelent meg róla egy könyv, az a címe, hogy Megőrzésre átvettük. Tehát a lengyelek így gondolkoznak róla, hogy ők az országból azt a területet csak megőrzésre vették át. Ott voltunk a családommal annak idején a könyv bemutatóján a Lengyel Kultúra Házában, nagyon megható volt ez a gondolkodás.

– Nagyapja mihez kezdett vagyon nélkül Budapesten Trianon után?

– Rokonságban állt a család néhai Rákosi Jenővel, a kor híres sajtómágnásával, ő adott nekik munkalehetőséget, így tudták újrakezdeni az életüket.

– Mekkora birtokot hagytak ott?

– Nem tudom pontosan, mert elszegényedő nemesi család volt az apai ág, inkább közszolgálatban álltak már, ükapám Trencsén vármegye főjegyzője volt, dédapám pedig főszolgabíró. Nagyapám, mikor Budapestre került nyomdászinasként kezdte, és mint műszaki igazgató ment nyugdíjba, hozzáteszem, hogy nyolcvanéves koráig dolgozott. Bár volt egy kis kitérő a második világháború után, mikor B-listázták, de aztán visszahívta a nyomda, mert az emberek nagyon kedvelték, szerették. Három fi a volt, sajnos már mindhárman meghaltak, a sors kegyetlensége, hogy épp a legfiatalabb, az én apám halt meg először, hetvenegy éves korában, a középső nyolcvanhárom, a legidősebb pedig kilencvenöt évesen hunyt el. Az ő neve jól hangzott a sport világában, néhai Nedeczky László volt a Budapesti Vasutas Sportklub egyik megalapítója, jogász végzettsége ellenére ízig-vérig sportember és sportvezető.

– Édesapja milyen pályát választott?

– Állatorvos lett Budapesten, a háború után nagy részt vállalt az egyetem újjáépítésében, és ott dolgozott tanársegédként az élettan tanszéken 1949-ig, amikor a professzorát, és az összes tanársegédet, valami negyven oktatót menesztettek, akik nem voltak hajlandók hűségesküt tenni. Akkor került ide Komáromba méntelepi állatorvosnak, ez a hivatás gyakori a családban, bátyám is az, én ugyan nem lettem állatorvos, de világéletemben a mezőgazdasággal, a földdel foglalkoztam. Apám nem jószántából jött ide, de hamar megszeretett itt, egy évvel később megnősült, itt alapított családot, és haláláig itt dolgozott. Én 1953-ban születtem, de nem itt Komáromban, hanem Celldömölkön, mert anyai nagyapám ott volt állatorvos, és mivel apám sokat járt vidékre, jobbnak látták, ha a szülés idején valaki felügyel édesanyámra és ez a lehetőség adódott.

– Milyen volt a gyermekkora?

– Nagyon boldog gyermekkorom volt, mert egy zárt világban nőttünk föl a testvéreimmel az úgynevezett méntelepen, amit a háború előtt magyar királyi méntelepnek hívtak, a mi gyerekkorunkban a honvédség méntelepének, innen látták el tenyészménekkel a háború végéig a honvédséget, utána pedig Győr-Sopron, Vas, Komárom és Tolna megye lóállományának fedezőménjei kerültek ki innen egészen 1964-ig. Azért csak addig, mert akkor beköltözött ide az egyesített Komáromi Állami Gazdaság, és óriási gépesítés indult meg, egyre kevesebb szükség lett a magyar lóállományra, ezért a méntelepeket fölszámolták, úgy gondolta az akkori kormány, hogy nincs rájuk szükség. Az nagy vérveszteséget jelentett, 1965 és 1970 között csökkent legnagyobbat az állomány. Mikor gyerek voltam, még kétszázhetven mén állt bent az istállókban, az volt a csúcs, amire emlékszem, aztán mikor megszűnt, már csak tizenöt-húsz darab maradt. Általában magyar félvéreket tartottak, tehát kifejezetten igavonó állatok ménjeit. Ezeket gyógyította, ellenőrizte apám, járt az említett megyékbe, azért volt sokat távol.

– Úgy tudom, a történelem is megérintette egyszer a családot, Rákóczi idejében.

– Igen, az egyik ősöm Rákóczi követe volt az orosz cári udvarban, néhai Nedeczky Sándor, többször is megfordult ott, diplomáciai tárgyalásokat folytatott. A fejedelem jó kapcsolatokat ápolt az orosz cárral, és a francia királlyal is. A szabadságharc után a családom összetűzésbe került a Habsburgokkal, a családfő nem is volt hajlandó átadni a kardját a császáriaknak, inkább eltörte. Ez a szablya mai napig megvan, mindig a legidősebb Nedeczky fiú őrzi. Ez a felmenőm tömlöcbe is került, Kufstein várában töltött másfél évet, ahol később Kazinczy is raboskodott.

– Kazinczy azt írja, szép volt onnan a kilátás.

– Ezt az ősöm is így beszélte el a családban, de a telet igen zordnak találta, ezt még öreg korába is mindig emlegette.

– Ön miért nem lett állatorvos?

– Nem én döntöttem el, mi leszek. A bátyámmal mindketten Pannonhalmára jártunk gimnáziumba, és mondhatom, igen nehéz feladat volt abban az iskolában jól végezni, nagy szigorúság volt, nagy fegyelem, de az életre nevelte az embert, zárt közösség volt, évente négyszer jöhettünk haza. Bátyám végzett először, ő volt a jobb tanuló, és az állatorvosira jelentkezett, de helyhiány miatt nem vették fel. Ez nekem intő példa volt, másfelé fordultam, és egy atyai barátom ajánlotta a keszthelyi egyetemet, ahol nagyon szép öt esztendőt töltöttem, a feleségemmel is ott ismerkedtem meg. 1977-ben lettem általános agrármérnök, és ezt a végzettséget a nyolcvanas évek elején megfejeltem egy növényvédelmi szakmérnöki diplomával. Egy rövid Somogy megyei és egy valamivel hosszabb bábolnai tapasztalatszerzés után 1980 őszén már a Komáromi Állami Gazdaságban dolgoztam, ahonnan huszonnégy év után termelési vezérigazgató-helyettesként jöttem el, mikor magánkézbe került az addig jól működő cég, akkor már részvénytársaság. Az új tulajdonosok keze alatt hamarosan elsorvadt majdnem minden. Azért jöttem el azonnal, mert az ő stílusukat nem voltam hajlandó eltűrni. Ez a gazdaság a nyolcvanas években a legjobb tíz közé tartozott, hatezer-négyszáz hektáron gazdálkodtunk, a város legnagyobb foglalkoztatója volt, ezernégyszázan dolgoztak ott. Az én feladatom az volt, hogy a szántóterületek növényvédelmét kézben tartsam, ami nem is volt kis feladat, mert ha körbe akartam járni a területeket, kilencven kilométert kellett megtennem. Elnyűttem három Trabantot, meg egy kis terepjárót az évek alatt.

– Mihez kezdett 2005-ben?


– Növényvédő vállalkozó lettem, szerencsére sokan ismertek, és elismerték a munkámat, kaptam elég feladatot. Nem sokkal később alakítottunk egy cukorrépa-termelő szövetkezetet is, aminek jelenleg huszonöt tagja van, ezt a szövetkezetet is vezetem, ami azt jelenti, hogy a termelésszervezés, -irányítás, elszámolás, a feldolgozás idején a kampányirányítás mind az én dolgom. Egy embernek éppen elég munka, kockázat meg felelősség, de élvezem, a tagokkal könnyű kijönni, egyetlen nehézségünk az időjárás. Van még mellettünk másik két hasonló szövetkezet, csak sokkal több taggal, az egyik olajos növényekre, a másik gabonára szakosodott, mindegyik jól működik, úgyhogy azt mondhatom, van jövője az efféle szövetkezésnek a mezőgazdaságban, mert a szántóföldi növénytermesztés könnyebben megy így összefogva, mint családi méretben.

Boros Károly

Digitalstand17


Békemenet



mentsver








Eseménynaptár
<
>
<
>