Szentesi Zöldi László

A virrasztók szimata

1991-ben jártam itt először. Felkéredzkedtünk egy Farkaslakára tartó szekérre, úgy jöttünk ki Udvarhelyről. Csak arra emlékszem, hogy a kaptatókon fennhangon biztatta lovait a stopposokkal nem túl bőbeszédű öreg székely, emlékszem az ég kék színére, a metszően tiszta levegőre. Most itt állunk újra Tamási Áron szülőháza előtt. Kis, kékre meszelt házikó fent, a faluban. A turisták nagy része odalent, a főúton, az író sírjánál helyezi el a virágot, ide, a kiállítással csalogató szülőházba csak az ínyencek merészkednek.

Fut a szekér

Régi felfogásom, hogy előző munkahelyeiről nem ír az ember. Ha megteszik mások, mindig kellemetlenül érzem magam. Egyfajta tettenérés ez, akár az elmúlt szerelemé, amelyben volt jó és rossz, de végül balul végződött – a megélt történetet mégsem szolgáltatjuk ki másoknak. Szemérmesség, tisztesség, alapvető norma? Lényegtelen: ilyet nem csinálunk, kész.

Játék a tisztességgel

Több helyen is olvasom az ellenzéki sajtóban, hogy nagy a széthúzás a kormánypárti újságírók között, szakad a tábor, bomlik az egység. Erről írt kimerítő, de hipotetikus cikket Ablonczy kolléga a Heti Válaszban (Kitört a polgárháború a Fidesz médiaholdudvarában), erről lelkendeznek mások, egyszóval felbolydult a méhkas, pereg a méz, édesedik a száj.

Oldalak