Szánthó Miklós

Egy határon túl

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – szól a hol Illyés Gyulának, hol Karinthy Frigyesnek, hol Patrubány Miklósnak tulajdonított idézet. A valószínűleg nem is oly lényeges forrásvitát leszámítva egyébként szép és szívbe markoló sor napjainkra talán úgy aktualizálható: aki tagadja a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését, illetve annak szándékát, annak valójában nem is fáj Trianon. És ha a Demokratikus Koalíció vezetői, képviselői magukra vonatkoztatják e mondatot, akkor nagyon nem is járnak messze az igazságtól: Gyurcsány Ferencék ugyanis megint nem bírtak magukkal, és újra a határon túli magyarok ellen uszítottak – nem először, és vélhetően nem utoljára.

Kartácstűz és ellenállás

Összhaderőnemi támadás indult az elmúlt hónapokban Magyarország ellen, mert az Országgyűlés, illetve a kormány döntései nyomán erősen szigorodtak a magyar menekültügyi szabályok – többek között az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése is –, lényegesen megnehezítve, hogy az arra nyilvánvalóan nem jogosultak hozzáférhessenek a menedékjoghoz hazánkban.

Jelentés és jelenség

Miközben az Európai Parlament képviselőinek egy része felállva tapsolt, öröm­ujjongott és kurjongatott a kisiskolás pózban mosolygó Judith Sargentininek múlt hét szerdán, ünnepelvén, hogy tort ül az elmebaj, egy hátborzongató felismerés szaladt végig a gerincemen: én ezt nemrégiben már éreztem valahol. Igen, amikor a májusi ír népszavazáson dublini nők ezrei fakadtak örömkönnyekre az utcai eredményvárást pásztázó tévékamerák előtt: „ez az!”, győzött az abortuszért folytatott „szabadságharc”.

Nem kell gender

A nemrégiben lezajlott „genderbotrány” hajnalán – azaz pár nappal azután, hogy kiderült, a kormány megszünteti a társadalmi nemek tanulmánya című egyetemi szakot – ültem egymagamban egy agglomerációbeli autómárka-kereskedés várójában, és a barbárian korai időpontban erősen unatkoztam. A gépjárművet a szokásos műszaki vizsgáztatásra kellett vinni – ami viszont közel három óráig tart. Visszamenni „a városba”, majd újból kijönni értelmetlen, várakozni az autószalon közepén pedig azért úgy hosszú távon, valljuk be, idegőrlően ingerszegény. (A „szervusz, uram!”, köszöntésnek nevezett emberiségellenes bűncselekmény már fel se tudott bosszantani.) Szóval, hogy oldjam a monotonitás feszültségét, megnéztem, milyen a lapkínálat a pult melletti „újságosstandon”, és szemet szúrt az ismerős fotó egy címlapon. Az Éva magazin 2017. novemberi számát tartottam a kezemben, rajta egy kilencéves kissrác rémisztő képével, amit már láttam tavaly év elején a National Geographic „Genderforradalmat” hirdető különszámának borítóján: a rózsaszínbe öltöztetett kisfiú, Avery négyévesen kijelentette, hogy szerinte ő valójában kislány. Az orvosok „genderdiszfóriát” állapítottak meg nála, a szülők pedig szó nélkül belementek a „nemformáló terápiába”, hogy a gyermekük megkapja, amire vágyik. (Én kiskoromban először kalózkapitány, aztán igazából bankigazgató szerettem volna lenni, de idővel rá kellett jönnöm, hogy hajót zsákmányolni nem tudok, a matek meg nem igazán megy. A szüleim megsimogatták a fejemet, és kedvesen azt mondták, hogy „jól van, menj szépen játszani tovább!”)

A negyedik

Talán kissé közhelyszerű és meghaladott is a „médiáról” mint olyanról negyedik hatalmi ágként beszélni: egyfelől, mert tényleg minden második cikk, publicisztika – főleg, ha valami zavar keletkezik a balliberális oldalon – erről szónokol. Másrészt pedig azért, mert mára, a poszt-posztmodern korban nehezen értelmezhető a hatalmi ágak „tradicionális” elválasztásának rendszere: pontosabban az az alapelv, hogy ezen ágensek lényege egymás ellenőrzése. Itt ugyanis (már) nem ellenőrzésről, hanem sokkal inkább befolyásolásról van szó, egymás hatásköreibe történő „belenyúlásról” (ld.

Oldalak