Szánthó Miklós

Törésvonalak

Csodálkoztunk és csodálkozunk. Csodálkoztunk akkor, amikor felmerült, hogy az „EU-n kívül is van élet”, csodálkoztunk, hogy a britek (elvileg) kilépnek az unióból. Igazából csodálkoztunk akkor is, amikor demokratikusan választott kormányok által vezetett országok, mint Lengyelország vagy Magyarország ellen Brüsszel jogállamiság-eljárást indított. És csodálkozunk most is, hogy a Fideszt ki szeretnék zárni az Európai Néppártból. No, persze általában nem magán az eseményen, bejelentésen csodálkozik az ember, hanem az azt megelőző, az az alatt zajló és az azt követő felháborodásokon és vitákon. Pedig igazából nincs nagyon min csodálkozni: bizonyos jól azonosítható, mondhatni, praktikus gazdasági-politikai érdekek összetartanak minket, de értékközösségről (már?) nem beszélhetünk az unió kapcsán – még ha egyesek állítják is, hogy léteznek ilyen „közös standardok”.

Halálkufárok

Ahogy haladunk előre az időben, és közelednek az EP-választások, egyre élesebben rajzolódnak ki az egyes oldalak politikai kontúrjai. A bevándorláshoz, a családpolitikához és egyéb kardinális kérdésekhez való viszony pedig még erősebb megvilágításba helyezi azt a tényt, amit eddig is „tudtunk, csak nem sejtettünk”: azaz, hogy itt az élet és a halál kultúrájának összecsapásáról van szó.

Igen, férfiasan tökéletes!

A kisfiú a szülei szobájában próbálgatja édesanyja ruháit, cipőit a tükör előtt, mire rányit az apja, és döbbenten megkérdezi: „Mi a frász, fiam, hát te buzi vagy?”, mire a fiú kecses kézmozdulattal odaveti: „Nem buzi, hejcegnő!” – szól az emlékeim szerint a ’90-es évekből származó vicc, melyen még pár évvel ezelőtt is óriásiakat nevettünk, amit viszont ma már nem tehetnénk meg. Nemcsak azért, mert lassan bűncselekménynek számítanak az ilyen „homofób” poénok, hanem mert a viccben lefestett helyzet lassan normálissá, valóságossá válik: a valóságon pedig nem illik nevetni, ugyebár.

Most akkor mi is a demokrácia?

„A demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” – világította meg leegyszerűsítve számos nyugati politikus és politológus érvelését Frank-Walter Steinmeier német államfő egy tavaly őszi rendezvényen. Ugyanis Macrontól Junckeren át Merkelig, Fukuyamától Fareed Zakariáig (ha valaki nem tudná, ők a „nagynevű szakemberek”, akik rendszeresen Magyarországba törlik a lábukat) sokan azt érzékeltetik a maguk hol keresetlen, hol tudományosnak beállított stílusával, hogy a „civilizált világban” elfogadottak szerint egy egyébként demokratikus politikai rendszer csak akkor tartozik a „klubba”, ha világnézetileg osztja a posztmodern liberális krédót.

Fontos dolgokról

Néha az az érzésem támad, hogy nem veszünk észre semmit, kiváltképp az életben valóban fontos dolgokat, mert állandóan csinálunk valamit. Pontosabban úgy érezzük: csinálnunk kell valamit. És talán jobb, ha őszinte leszek: nem néha támad ez az érzésem, hanem rendszeresen. Sokszor. Hogy azt ne mondjam: mindig. Talán mióta kizökkent a világ a helyéről, talán mióta a világ elvesztette Istent, az az érzés van bennünk, hogy ha nem teszünk valamit, nem foglalkozunk valamivel, nem szorgoskodunk, nem „javítjuk ki” a körülöttünk lévő hibákat, nem „jobbítjuk” mi magunk a környezetünket, a minket körülvevő teret, társadalmat, akkor haszontalanok, feleslegesek vagyunk. A nem eszközként, hanem célként tételezett globalizáció és a digitalizációs folyamatok, melyek csak a jelen megélésére fókuszálnak, ezen tendenciát pedig iszonyatosan felerősítik: mindenről értesülnünk kell a virtuális valóság révén, illetve abban mindenhol egyidejűleg ott kell lennünk – ha valamiről nem tudunk, arra nem reagálunk azonnal, azt nem osztjuk meg és nem lájkoljuk, olyan, mintha nem is élnénk. Valami megfoghatatlan, felsőbb, de evilági kényszer nehezedik ránk: a folyamatos cselekvés kényszere.

Oldalak