Szalay Károly

Öngyilkos ellenzék

A sors áldása, hogy egyetemista korom első éveiben a piaristák által fönntartott Pázmány kollégiumban laktam. A szerzetesrendre jellemző módszer az volt, hogy a széles körű szakmai kitekintés és általános műveltség érdekében a különféle stúdiumokat végző diákokat összekeverték. Én Emillel (máskülönben jobboldali szociáldemokrata), orvostanhallgatóval, nem bölcsésszel (!) laktam egy szobában. Pszichiáternek készült. Emberismeretet, lélektant, karakterológiát első kézből tőle tanultam.

Európa Mohácsa 2.

Az első világháború a gyarmatok újraföl­osztása érdekében zajlott. A Monarchiára Németország erőltette rá a hadba lépést. Tisza István háborúellenes volt, s három napig ellent is tudott állni a más érdekekért kitörni készülő háborús részvételnek. Sajnálatos módon megalkudott, beadta a derekát, de ezért az életével fizetett. És Magyarország kétharmadának elvesztésével. Ausztria az olaszokkal szemben elvesztette ugyan déli területeinek egy részét, de kárpótolták Nyugat-Magyarországgal, a Várvidékkel. A nyugati gyarmattartó országok Ausztriának megbocsátották németpártiságát, ahogyan később Hitler-rajongását is.

Európa Mohácsa

A magyar köztudatban Mohács jelkép. A pusztulás, a megsemmisülés, a szabadság elvesztése, a megszállás kezdete és a függetlenség vége. Voltaképpen az akkor leghatalmasabb iszlám birodalom, a török csak 1541-ben, augusztus 29-én, napra pontosan tizenöt évvel később teljesítette be a végzetet Buda elestével.

Remek nevek

Éppen harminc esztendeje jártam kamasz fiammal a szatmárcsekei csónakos temetőben. Arra ügyeltem, ne csak Róma meg Madrid műemlékeit ismerje meg, hanem Magyarországét is. (Mindig utáltam, ha valaki azzal hencegett, hogy látta a Machu Picchut, de sohasem járt az egri várban.) Nyári alkonyatkor értünk a temetőbe, és lenyűgözött a fekete csónak­erdő, háttérben a lenyugvó vörös nappal. Meglepetésünkre tőlem fejjel magasabb, vékony, fehér inges, kék asztaloskötényben dolgozó, előkelő tartású, jó hetvenes férfit fedeztünk föl, aki javítgatta az embermagasságú csónakfejfákat. Mint valami műbútorasztalos, kivágta a korhadt részeket, kipótolta, összecsiszolta és feketére festette a friss pótlásokat. Jóízűen és hosszan elbeszélgettünk, majd búcsúzkodván azt kérdezte: „Az urat meg hogy hívják?” Megmondtam. Fölnevetett. „Hogy lehet valakit így hívni? Gyütt-mönt ember neve az ilyen. Mint a Kis meg a Nagy meg a Tót meg a Horvát.” És magát hogy hívják? – kérdeztem vissza. „Engem?” És kihúzta magát. „Engem Kovács Józsefnek. Mert az én őseim évszázadok óta itt élnek, és böcsületes foglalkozást űztek mindig.”

Oldalak