Gazdag István

Afrika éppen most gyarmatosítja Európát

Népességcserés gyarmatosításról akkor beszélünk, amikor egy nép katonai erővel vagy békés úton (legális bevándorlás, illegális beszivárgás, földvásárlás, demog­ráfiai térfoglalás stb. révén) elfoglalja és megszállja egy másik nép ősi szállásterületét, és miután ez utóbbit kiirtja, elűzi vagy megtizedeli, az esetleges maradékot pedig kisebbségi és elnyomott státuszba kényszeríti, az adott terület domináns erejeként és új uraként lényegében annak helyébe lép.

Új-London: a multikulti Jurassic Parkja

Nyugat-Európában zajlik az élet. A lecserélésben lévő bennszülöttek, akik a múltban fárasztó monotóniában tengették napjaikat, immár az átmenetileg még sajátjuknak mondható országokban is élvezhetik a multikulti vibráló változatosságát, azt a sajátos Benetton-érzést, amelyért korábban távoli tájakra kellett elzarándokolniuk. Kormányaik és a „nem létező” lobbi jóvoltából az egzotikum házhoz jött, mégpedig állandó jelleggel.

Eurafrika: totális kulturális színesítés

Úgy tűnik, mintha mi, fehérek, egy hangyányit hangyásak lennénk, a skizofrén fajtából. Mert miközben szeretjük elnyomni a fekete afrikaiakat, pusztán a bőrük színe miatt, ugyanakkor szeretjük etetni is őket, hogy zavartalanul szaporodhassanak, mint az… afrikai feketék. Valójában ugyanis, ha továbbra is a jelenlegi szinten nyomjuk el és etetjük őket, alig húsz éven belül csaknem megduplázódik a számuk (a mostani 1,1 milliárdról 2040-re kétmilliárdra). Ez az alapvető probléma.

Svédország: a multikulti rózsaszínű paradicsoma

Az Orbán-kormány semmitől sem riad vissza az állítólagos migránsveszélytől való teljesen indokolatlan félelem gerjesztése érdekében. Nemrég a „királyi tévé” megszólaltatott egy nőt, aki válogatott rágalmak özönét zúdította Svédországra, többek között azt állítva, hogy azért költözött haza, mert ott már nem érezte magát biztonságban.

Abdulah és pereputtya: Európa végső sansza

Köztudomású, hogy az afroázsiai jövevények a béke apostolai, és persze születetten udvariasak, jól neveltek és civilizáltak. Következésképpen semmiféle problémát nem okoznak a befogadó országokban. A dán törvényhozókat tehát csakis rasszista indítékok vezérelhetik, amikor speciális (hogy ne mondjam: statáriális) bíráskodást akarnak bevezetni az „érzékeny zónákban” (vagyis a főleg néger és arab kulturális színesítőkkel tömött városnegyedekben) koncentrálódó megélhetési „bűnözők” (valójában a kapitalista kizsákmányolás és a szisztematikus fehér rasszizmus ártatlan áldozatai) megregulázására.

Oldalak