Gazdag István

A sokszínűségtől a polgárháborúig II.

A társadalmi pluralizmus (etnikai, vallási és faji különbözőségek) növekedése összefügg a kollektív erőszak kockázatának növekedésével. (Rudolph J. Rummel, Is Collective Violence Correlated with Social Pluralism?, Journal of Peace Research, 1997. május) „Az etnikai nepotizmus az a közös interkulturális háttértényező, amely az etnikai konfliktusok tartósságát táplálja a világon, amíg csak etnikailag megosztott társadalmak vannak.” (Tatu Vanhanen, Ethnic Nepotism as a Cross-Cultural Background Factor of Ethnic Conflicts, Open Journal of Political Science, 2014. július) J. P. Rushton genetikai hasonlóságról szóló elmélete (GST) – amely szerint az emberek azokat részesítik előnyben, akikben genetikai hasonlóságot észlelnek – segít megmagyarázni, hogy az egymással szoros közelségben élő különböző etnikumok miért szaporítják az etnikai konfliktusok számát, és miért fokozzák az etnikai nepotizmust, vagyis miért részesítik előnyben sajátjaikat az idegenekkel szemben. (Salter & Halper­ding, J.P. Rushton’s theory of ethnic nepotism, Personality and Individual Differences, 2013. július)

A sokszínűségtől a polgárháborúig I.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága 2016. szeptember 19-én elfogadott határozatának 14. pontja szerint „a diverzitás (faji-etnikai változatosság) minden társadalmat gazdagít, és hozzájárul a társadalmi kohézióhoz”. A Föld pedig lapos. Érthető persze, hogy az ENSZ tagállamainak többségét alkotó harmadik világbeli „sz…rfészkek” (Trump dixit) mindenáron meg akarják könnyíteni állampolgáraik kivándorlását a nyugati országokba. Egyrészt mert népességeik exportálásával az a nem is nagyon titkolt céljuk, hogy egyfajta történelmi revánsként meghódítsák egykori leigázóikat a „női hasak által” (Huari Bumedien, ENSZ Közgyűlése, 1976). Másrészt mert jelentős bevételre számíthatnak a Nyugatot megszálló gyarmatosaik hazautalásaiból. Megkönnyíti a dolgukat, hogy a nyugati országok áruló-kollaboráns vezetői a jelek szerint egyáltalán nem szándékoznak megőrizni népeik eredeti faji-genetikai örökségét, és tárt karokkal fogadják az új honfoglalókat, nehogy „rasszistának” tűnjenek a fehérellenes média szemében.

Csodálatos tudomány

Az utóbbi években a liberális-kozmopolita eliten kezd elhatalmasodni a pánik, és a hálás publikum egyre többször kaphat ízelítőt a jelenség groteszknél groteszkebb megnyilvánulásaiból. Nyugaton a növekvő „fasiszta fenyegetés” leküzdésére a tudósok új, innovatív módszerekkel kísérleteznek, adott esetben a nevetségesség kockázatától sem riadva vissza. Így például kapcsolatot igyekeztek kimutatni egyes autoriter magatartásformák (konformizmus, konzervativizmus, tradicionalizmus, kollektivizmus, intolerancia) és a parazitafertőzöttség között azon az alapon, hogy az élősködőktől való irtózás idővel olyan viselkedési immunreakciókat váltott ki az emberekben, amelyek a fertőzés kockázatának csökkentése érdekében hajlamossá tették őket arra, hogy kevésbé legyenek nyitottak az idegenek iránt, ugyanakkor pedig arra is, hogy autokrata szociokulturális rendszereket támogassanak. (Study Finds Link Between Parasites and Authoritarianism, bigthink.com, 2017. május 15.) Sajnálatos módon ugyanezek a tudósok nem jutottak arra a nyilvánvaló következtetésre, hogy egyes parazita rasszok eltávolítása egyenesen varázslatos eredménnyel járna a fasizmus dagályának megakasztását célzó erőfeszítéseikre nézve.

Melegfront a Vatikánban

Ferenc pápa áldatlan ténykedését monitorozva legutóbb azt is megemlítettem, hogy kritikusai szerint ő még a közvetlen elődeinél is nagyobb türelmet tanúsít a papság köreiben lappangó pedofil és homoszexuális tendenciák iránt. Mintha csak a megrendelésemre született volna, egy francia szerző új könyve fölöttébb érdekes és épületes adalékokat szolgálat a témához.

Bergoglio, az ellenpápa?

„A jezsuiták társaságának fennmaradása esetén majdnem lehetetlen, hogy az egyház valódi és tartós békét élvezzen.” Amikor 1773-ban XIV. Kelemen pápa ezzel az indoklással feloszlatta a jezsuita rendet (amelyet VII. Piusz 1814-ben majd visszaállít), nyilván nem sejthette, hogy a távoli jövőben egyszer majd egy jezsuita követi a pápai trónon, akinek a tevékenysége utólag is igazolni fogja az intézkedését. Ennyire megosztó személyiség ugyanis még nem volt a katolikus egyház modern kori történelmében, mint az I. Ferenc néven regnáló jezsuita Bergoglio. Talán már unalmas is, hogy időről időre közzéteszem az európai katolicizmus leépítését célzó ámokfutásának legaktuálisabb epizódjait. Újabb meglepetést nem okozhat, gondolhatnánk, hiszen éppen elégszer kimutatta már a foga fehérjét e tekintetben. Legfeljebb ismétli önmagát. Bergoglio azonban kétségtelenül találékonynak bizonyul maradék európai hívei elidegenítésében.

Oldalak