Számos olyan magyar találmányról hallani, amely választ ad a világ hulladékkal kapcsolatos problémáira, működő és hasznos megoldás, igény is mutatkozik rá, mégsem biztos, hogy elterjed. Vannak köztük frissek, éppen nagy áttörés előtt állók, és régiek, amelyek jó ideje várnak a sikerre, sőt olyanok is, amik eltűntek a süllyesztőben. Miért nehéz átlépni a bűvös határt, ami a sikeres prototípust a tömegterméktől elválasztja?

Pár éve többször is feltűntek a médiában a Szilvássy Mihály találmányáról szóló hírek: az általa kidolgozott eljárás a sima lakossági hulladékot képes deszkához hasonló, de annál jóval erősebb és tartósabb lapokká préselni. A végtermék a sylrock nevet kapta – Szilvássy nevének betűi és a rock and roll kifejezés összevonásából –, forrása a pelenkától és a krumplipürétől a PET-palackokon át a konzervdobozokig bármiből állhat, csak az a fontos, hogy legalább hatvan százalékban legyen a keverékben műanyag, márpedig ez az általános háztartási hulladéknál általában megvan – a szelektív gyűjtés terjedése ellenére is. A gép mindezt szemcsésre töri, addig keveri, míg egynemű lesz, majd különleges eljárással 2,5 centi vastag, 25 kilogramm súlyú lapokká préseli össze. Ennek anyaga vízálló, saválló, lúgálló, tűzbiztos, ragasztható, szögelhető, hegeszthető, a Szent István Egyetemen végzett vizsgálatok szerint akár 10 tonnát is bír, szemben a 2-3 tonna teherbírású téglával.

Szilvássy Mihály tízéves fejlesztés eredményeként 2012-ben állt elő a lapokkal, a gép felépült, építettek egy 20 négyzetméteres házat is konyhával, vécével, szobával, amely darus autóval bárhova letehető – gondolván a katasztrófa sújtotta területekre. A 10 tonnás épület elemei 5 nap alatt készültek el annyi szemétből, amit 20 ember termel egy év alatt. A gép sorozatgyártása miatt a tervezők már sok éve megkeresték a kormányzatot és a hulladékkezelő cégeket is, amelyek látszólag lelkesedtek az ötletért, mégsem történt semmi. Két évvel ezelőtti hírek szerint Romániában létesülhetett volna egy üzem. Szilvássy Mihály megkeresésünkre azt mondja, jelenleg éppen eladja a technológiát – egyébként magyar vevőnek –, többet nem nyilatkozik a témában…


Az itthon csábítása és kockázata

Kétféle feltaláló van: az egyik eladja a szabadalmát. Ez nem is baj, egy jó találmánynak általában ez a sorsa világszerte, hiszen nem a mérnökök, kutatók és tudósok feladata céget alapítani, tőkét és kapcsolatokat szerezni, tárgyalni, gazdasági elemzéseket és piackutatást végezni, reklámozni. Főleg, hogy az így elfolyó idő során további találmányok maradhatnak kidolgozatlan gondolatként.

Az igazán jó és működő ötletekre azonnal jelentkeznek nagy és tőkeerős cégek, de sok olyan feltaláló van, aki nem szeretné kiengedni a kezéből a technológiát. Nem feltétlenül azért, mert ebből akar meggazdagodni. Egyszerűen hisz benne, hogy munkájával jobbá teheti vele a világot, és szeretné a vele kapcsolatos eseményeket befolyásolni. Nagyon sokan – politikai hovatartozástól függetlenül – azt is szeretnék, ha hazájukban zajlana a gyártás, a hazai gazdaságot erősítené és a hazai alvállalkozókat tenné versenyképesebbé: egy új technológia számos hozzáadott értéket generál maga körül, húzza magával az ágazatot. Ez a szándék persze megint csak szűkítheti a lehetőségeket, például Magyarországon. Egyébként Szilvássy Mihályék is ezért nem akarták eddig eladni a technológiát, pedig lett volna külföldi jelentkező.

Azok közül, akik maguk vágnak bele a megvalósításba, sok feltalálónak tönkremegy az élete a hiábavaló tárgyalásoktól, az eladósodástól, a befektetők és a kormányok tovaszálló ígéreteitől, vagy éppen attól, hogy megpróbálják becsapni és ellopni a találmányát. Mégis vannak néhányan, akik hosszú küzdelem után elmondhatják magukról, hogy egy innovatív magyar termék gyártói…

A szomorú történetek egyike a Geofil habkavics, ami többek között a Feltaláló Olimpián 2000-ben és a gdanski Nemzetközi Találmányi Kiállításon 2001-ben nyert díjat, a szédületes indulás után azonban tőke hiányában soha nem valósult meg a nagyüzemi gyártás. Hoffmann László vegyész-fizikus fejlesztette ki munkatársai­val az üveghulladékból készült szemcséket, amelyek kiválóan keverhetők például cementhez, és az így készült beton – azonos teherbírási és alakváltozási értékek mellett – 30-40 százalékkal könnyebb a hagyományosnál, ezért kevesebb acél beépítésére van szükség. Ráadásul jobb hőszigetelési mutatói is vannak, további előnye, hogy kiváltja a tájsebeket okozó kavics- és homokbányászatot. A szabadalomra több külföldi vevő is lett volna, de a tulajdonos itthon akarta tartani a jogokat. A kilencvenes években indult történetben végül senki sem segített neki, mígnem Hoffmann László nyugdíjba vonult.

Magyarországon a befektetők nagyon óvatosak, itthon nincs is igazi hagyománya a műszaki-technológiai befektetéseknek, a magyar tőkések számára ez egy bizonytalan, ismeretlen terület. Sok esetben az is kiderül, hogy a befektető inkább csak részt szeretne az üzletből, de nem akar kockáztatni komolyabb összeget, vagy nincs is akkor tőkéje, mint amit ígért. Az elmúlt évek egy másik kudarctörténetének részleteit inkább csak sejteni lehet. Dr. Raisz Iván kémikus és Barta István építőmérnök 2008-ban részesültek az Év feltalálója elismerésben, majd hétszázötven új műszaki innováció közül az ő eljárásuk nyerte el a Zöld Találmányok Nemzetközi Versenyének fődíját is, az úgynevezett Green Oscart. Az általuk kifejlesztett módszerrel ugyanis egy tonna lakossági szemétből 300 kilogramm metanolt lehet előállítani, ami nemcsak üzemanyagként kiváló, hanem műanyag gyártására is alkalmas.

A kész technológiával mindenféle pályázaton indultak, de az elismerések ellenére is mindenhol elutasították őket. Végül több céggel együtt létrehozták az ENIN Környezetipari Klasztert, amivel sikerült egy európai uniós, regionális pályázaton 247 millió forintos támogatást szerezniük. 2012-ben ott tartottak, hogy Miskolcon majdnem kész volt az üzem, ami évente kétezer tonna hulladékot fog feldolgozni. Ám ez soha nem következett be, a klaszter weblapján évekkel ezelőtti az utolsó hír, a médiában pedig utoljára 2015-ben jelent meg róluk egy cikk, ami egyértelműen zavaros helyzetről számol be. A feltalálók úgy tudják, az üzemet nem fejezték be – ugyanakkor Brüsszel felé elszámolt a klaszter a kész üzemmel –, de mindenesetre be van zárva, és soha nem állított elő üzemszerűen metanolt, miközben a feltalálót láthatóan kizárták az eseményekből.


Bölénynek lenni

Ezenkívül az is előfordulhat, hogy szeretnék kisemmizni a feltalálót. Ennek a gyanújáról szól például Sárközi Imre története, amelynek azonban – nagyon úgy tűnik – pozitív lesz a végkifejlete.

A gépészmérnökként végzett, majd energetikai szakmérnöki képesítést szerző Sárközi Imre a győri egyetemen tanított 25 évig, valamint az olajiparban is dolgozott. Az általa fejlesztett eljárás lényege, hogy szerves, nem lebomló hulladékokat – vagyis műanyagokat – dolgoz fel, a végtermék pedig tárolható energiahordozó, pontosabban 70-75 százaléknyi olaj, 20-25 százaléknyi gáz és 5-10 százaléknyi szénpor. A technológiának elsősorban olyan vegyes műanyaghulladék a forrása, amely anyagában nem elkülöníthető, ezáltal nem hasznosítható újra. Ilyen például a fémgőzölt műanyag cukorkás zacskó vagy a nyomott zsák, a tejfölös doboz. A technológia nem égetést takar, hanem gőzösítést, gázosítást (ez kissé a pálinkafőzéshez hasonlatos), zárt rendszerben, tehát nem bocsát ki káros anyagokat a levegőbe.

A nyersanyagát pedig azok a hulladékválogató üzemek tudják a leginkább átadni, amelyek a szelektív hulladékból kiszedték az újrahasznosítható darabokat, ám a kevert maradékkal nem tudnak mit kezdeni.

– Eddig két üzem épült fel, mindkettő az MVM támogatásával, Győrben. Az elsőt egy kollégámmal építettük, működött négy-öt évig, mígnem elhasználódott, kiégett a reaktor. Mivel állandóan forráshiánnyal küzdöttem, nem tudtam újraindítani. A másik is bezárt, ez egy szomorú történet, beengedtem három vállalkozót a cégembe, úgy gondoltam, nekem elég harminc százalék, adom a szakmai tudásom, csak valósítsák meg a tömeggyártást. Idővel azonban rá kellett jönnöm, hogy ki akarnak zárni, nagyon úgy tűnt, nem szeretnének tovább osztozkodni. Mivel a céget csődbe vitték, ez az üzem is bezárt – meséli Sárközi Imre.

Továbbfejlesztette az eljárást, és tavaly beadott egy új, nemzetközi szabadalmat, immár a saját nevén. Született egy új cég World Technical Solution néven, immár az ő többségi tulajdonában, de támogatókkal közösen. Most épül a harmadik, korszerű, és az eddigieknél körülbelül kétszer nagyobb kapacitású üzem, együttműködésben két nagy, hulladékgazdálkodási iparágban érdekelt vállalattal. Elvileg egy hónap múlva lesz készen.

Sárközi Imre szerint a befektetők nagyon bizalmatlanok, mindig szeretnének még többet, még nagyobb üzemet látni, annak a mérési adatait megismerni, vagyis inkább a növekedésbe kapcsolódnak be szívesen, nem az indulásba. Külföldi érdeklődő ugyanakkor rengeteg van, a kalkulációk szerint ugyanis egy ilyen üzem felépítésének költségei 3-5 év alatt megtérülnek a megtermelt energiahordozókon, illetve a hulladék lerakási díjának megspórolásán.

– Talán az lehet a siker titka, hogy bölény típusú embernek kell lenni, menni, menni, és nem leállni – véli Sárközi Imre.


Lassan, de biztosan

A legnagyobb – ám névtelen – sikerek akkor születnek, ha a találmány egy eleve hatalmas és tőkeerős cég szabadalma, ilyenkor több ember dolgozik rajta, és minden mozzanat hasznossága patikamérlegre van téve. De látni kell, hogy még nekik sem megy egyik napról a másikra a piacra való bevezetés.

A Mol és a Pannon Egyetem által jegyzett „kémiailag stabilizált gumibitument” pár éve fejlesztették ki, tavaly az IChemE-n, vagyis a Vegyészmérnökök Nemzetközi Intézete versenyén több száz technológiát megelőzve vitték el a fődíjat az év innovatív terméke kategóriában. Ezt a közép-kelet-európai térségben még senki nem kapta meg.

A bitumen az a kötőanyagként használt kőolajszármazék, amely összetartja az útépítésnél használt mindenféle zúzalék­anyagot, az aszfalt mintegy 5 százalékát adja, ennek ellenére alapvetően meghatározza az út minőségét és tartósságát. A gumibitumen azért különleges, mert 15 százalékban hulladék gumiabroncsból nyert őrleménnyel készül. Ezzel a kicsinek tűnő változtatással erősebbé teszi az utat, ami a nyomvályúsodásnak, a fáradásnak, a repedezésnek és a kátyúsodásnak is jobban ellenáll, tapadása nagyobb, miközben a menetzaj csökken. Az élettartama másfélszer hosszabb, mint a hagyományos utaké, illetve harminc százalékkal kevesebb a fenntartási költsége.

A bitumen persze így drágább, csakhogy ez az út végső árában alig jelentkezik, hiszen eleve csak az aszfalt ötszázalékos összetevőjéről van szó. Óriási előny, hogy a gumiőrleményt már a bitumengyártás során bele lehet keverni, és nem kell változtatni sem az aszfaltkeverők működésén, sem az aszfalt terítésének technológiáján. Tehát nincs szükség új infrastruktúrára, beruházásokra, szemben például a szintén létező egyesült államokbeli gumibitumennel, ami kémiailag nem elég stabil, ezért az útépítés helyszínén keverik az anyagba.

A Mol 2012-ben épített egy kísérleti gyárat, ami évi 5000 tonna gumibitumen kibocsátására képes, a jelenlegi, kísérleti szakaszokhoz itt készül az alapanyag. Az elmúlt három évben mintegy 50 kilométernyi út épült meg, többek között egy tehermentesítő út 1,5 kilométeres szakasza Zalaegerszegen és a budai alsó rakpart 2,2 kilométeres szakasza. Mindennek ellenére nem állnak sorban a megrendelők, vagyis az útépítő cégek.

– Ez egy nagyon fontolva haladó ágazat. Az út évtizedekre épül, és a közvagyon része lesz. Ez azt jelenti, hogy ha új terméket akarunk a piacra bevezetni, akkor azt nagyon hosszas terméktesztelésnek kell megelőznie. Csak mostanra lettek olyan, három-négy éves útjaink, amelyek állapotát össze tudjuk hasonlítani az ugyanakkor épített, azonos terhelésű, de hagyományos útszakaszokkal. Kellenek referenciák minden úttípusra, ez pedig nem megy egyik napról a másikra. Elmondhatjuk, hogy a hazai piac összes jelentős szereplője használta már a gumibitument, ez nagy szó, de még mindig a piacépítésnél tartunk – mondja Szabó Szabolcs Pál, a Mol Magyarország Értékesítés kiemelt vezetője.


Energiatermelő járda

Nagyon érdekes megoldással állt elő három gyerekkori barát, Ilyés Miklós tájépítész, Cseh József vegyész- és villamosmérnök, valamint Sziszák Imre gépészmérnök. A Platio egy olyan járólap, amely ipari műanyaghulladékból, ABS-ből készült – a Lego is ebből van –, és amelybe napelemeket integráltak. Olyan egyszerűen rakható le, mint a térkövek. Elsőként a Designterminál pályázatát nyerték meg, ezzel indultak 2015-ben, idén lett kész a tömeggyártásra alkalmas termék. Jelenleg már van egy csarnokuk Hajdúnánáson (ahonnan mindhárman származnak), a tervek szerint itt kezdik meg jövőre a gyártást.

Magyarországon egyelőre egy utcabútort építettek a Deák téren, ahol például kicsit elücsörögve feltölthetjük a mobiltelefonunkat. Ezenkívül Svédországban egy kikötőben van egy három négyzetméteres, Platióval épült felület, amelynek energiáját a hajók hasznosíthatják. Kazahsztán fővárosában, Asztanában épült egy Zöld Negyed – a világkiállítás miatt, amelynek témája a jövő energiája volt –, ahol két, negyven négyzetméteres felületet borítottak Platióval, ezek évente négy átlagos család fogyasztásának megfelelő energiamennyiséget termelnek meg. Ezt a pláza hasznosítja. Jelenleg 750 euróért tudnak gyártani egy négyzetmétert, ami viszonylag sok, de ha beindul a sorozatgyártás, hosszú távon ez a felére csökken majd. Hosszabb távon olyan járólapokat is terveznek, amelyek információkat vetítenek a gyalogosoknak, például időjárásról, útirányokról stb.

– Láttuk a korábbi esetekből, hogy bizony el lehet bukni. Úgy gondoljuk, ezért intenzíven és rövid idő alatt kell végrehajtani a felskálázódást, vagyis az ötlettől a gyártmányig jutni. Ugyanis idővel rengeteg konkurens cég jelenik meg, és a kicsiket bekebelezik a tőkeerős nagyobbak, vagy gyorsabban megvalósítják helyettük a koncepciót. Mi folyamatosan keressük a befektetőket és a lehetőségeket a kapcsolatok építésére – meséli Csende Gergely, a csapat szintén hajdúnánási marketingese.

Magyarország ha nem is feltétlenül képes arra, hogy az egész világot elárasztó terméket állítson elő, az uniós előírások szerint 2020-ra 50 százalékra kell növelnie újrahasznosított papír-, fém-, műanyag- és üveghulladékának arányát. Ebben pedig nélkülözhetetlen szerepet játszhatnak a többé-kevésbé megbecsült hazai találmányok.

Fehérváry Krisztina