Régi korok emberei életük egész rendjét a természet ciklikus változásaihoz igazították, ezért a tavaszhoz kötődik a legtöbb népszokás. Jó részük már a kereszténység előtt ismert volt, ám senki sem üldözte az archaikus szokásokat, így szépen összeforrt a szakrális tevékenységekkel, a kereszténység pedig jó érzékkel beépítette saját ünnepkörébe. Így a húsvét, a föltámadt Krisztus az emberi élet megújulását, a jó győzelmét is jelenti a rossz fölött. A vidékenként más-más formában végzett mágikus praktikák arra hivatottak, hogy biztosítsák az emberek egészségét, a jólétet, a gazdag termést, és az állatok szaporodását. A testi és lelki megújulás így ötvöződik a húsvét misztériumában.

A magyar örökség egyik gyöngyszeme a húsvéthétfői locsolkodás. Magyar szokás, annak ellenére, hogy a környező országok is átvették ezt a szép, kifejező néphagyományt. Magyarázatára sokszor és sokan vállalkoztak, de mint legtöbbször, a legegyszerűbb válasz felel meg a valóságnak: ősi termékenységvarázslás, lusztrációs hatást tulajdonítanak a víznek.

Hogy lehet, hogy ezt nem tudták más népek? Ismerték, csak nem azt a formáját, amelyet magyarlakta területeken végeznek ma is. Különösen vidéken, a falvakban, vagy a Székelyföldön és a legősibb magyar népcsoportnál, a csángóknál.

A húsvéti locsolás egyaránt magyarázható egyházi és népi hagyományokkal. Egyházi magyarázatként a keresztelésre utalást is tartalmazhatja, de egy szép legenda szerint a locsolást néhány vidéken Jézus föltámadása utáni eseményekkel hozzák kapcsolatba. A Jézus sírját őrző római katonák a feltámadás hírét vivő asszonyokat „oszlatás” célzattal vízzel öntötték le, és ennek emléke él a húsvéti locsolkodásban.

Az öntözés vagy locsolás húsvét másodnapján, hétfőn kezdődik. Ezért nevezik ezt a napot vízhányó- vagy vízbevetőhétfőnek. A férfinép apraja-nagyja már kora hajnalban elindul a lányos házakhoz, de az asszonyokat sem hagyják elhervadni. Vidéken, főleg falvakban vödörrel cserkészik be a fehérnépet, és öntik nyakon a tiszta, hideg vízzel. Ahol patak folyik, ott még vízbe is merítették a lányokat, vagy tréfás erőszakkal a kutakhoz vonszolták őket, hogy jól megöntsék egy vödör vízzel. A valódi locsolásnál az sem számít, hogy milyen ruhában van a lány, ruhástól dobják vízbe. Ezzel szándékoznak biztosítani az az évi egészséget, férjhez menendő lányoknak, asszonyoknak a termékenységet.

A vízbevető-, vízbehányóhétfő legszínesebben Erdélyben, és a többi szomszédos, magyarlakta területeken maradt meg. A Székelyföldön jelzik is a férfinépnek, hogy fogadják a locsolókat: a ház ormára feldíszített fenyőágat tűznek, és az ajtót nyitva hagyják. Mára számos eszköze van az öntözésnek, vízipuska, vödör, szódásüveg, és más alkalmas locsolók. Városias környezetben szagos vízzel öntöznek. A magyar hagyományos locsolkodás katartikus élményt nyújt, különösen, ha jéghideg vizet zúdítanak a lányok nyakába.

Húsvétkeddjén a lányok locsolják a legényeket. A locsolás jutalma általában hímes tojás, az újjászületés szimbóluma. Keresztény értelmezés szerint: amint a tojásból élet támad, úgy lép ki Krisztus is a sírjából. A tojás héja az Ószövetség, belseje az Újszövetség szimbóluma. Egy erdélyi ferences prédikáció úgy magyarázza a piros tojás színeit, hogy „a piros héj Krisztus elhullatott vérét, a fehér (a belső, festetlen rész) a verejtékét jelenti”.

A locsolás mellé köszöntő is jár, ami általában nem népi eredetű. Szép háromszéki köszöntő a fenyőággal invitált legényeknek a következő:

„Feltámadt a Jézus,

mondják az írások,

Vízöntő hétfűre buzognak források,

Eljöttem hezzátok ifijú létemre,

Hogy harmatot öntsek

egy szép növendékre,

Mertha meg nem öntöm

ezen esztendőben,

Nem virágzik szépet

nekünk jövendőben.

Virágozzék szépet, ékes virágokat,

Nyerjen az egekben fényes koronákat.”