A gitárok után a szintetizátorok, majd a hangfelvételi technológia is erősen élt a digitalizáció lehetőségeivel. Napjainkban pedig már az élő koncerteken is megjelennek a zenészek számára stabil alapokat biztosító effekt- vagy ritmusképletgépek.

Keith Emerson 2006-ban

A műszaki fejlődés a hangszereket sem hagyta érintetlenül, a gitárok elektromossá tételét a billentyűsöké követte. A kezdeti próbálkozások után az amerikai Robert Moog nevéhez fűződik igazi áttörés, aki zongoraleckéit édesanyjától, műszaki ismereteit elektromérnök édesapjától kapta. Az addigi, majd szobányi méretű szintetizátorok felváltására megalkotta a pop-rock zenekarok által használható, könnyen szállítható billentyűs hangszert, amely Mini Moog néven vált ismertté. Ez többek között a Beatles 1969-es Abbey Road című albumán már hallható.

Az instrumentum azóta sokat fejlődött, használóinak a zenei ismeretek mellett elektronikai jártasságra is szükségük volt, új szakkifejezéseket kellett megtanulniuk. Két igen képzett brit zongorista másoknál is szívesebben használta az újítást. Keith Emerson, a Nice, majd az Emerson Lake and Palmer trió billentyűse a koncerteken embermagasságú szintetizátorok tömegével bástyázta körül magát. Ez egyben izgalmas színpadi látvány volt, amit azzal fokozott, hogy az egyes berendezéseket összekötő kábelek sokaságát ide-oda dugdosta a különféle bemenő aljzatokba.

Más módszert követett a Yes együttes tagja, Rick Wakeman. Ő is óriási billentyűs arzenállal vette körül magát a színpadon, de csupán derékmagasságig. Nem a vijjogó, bugyborékoló vagy éppen sokkoló hanghatásokra használta a szintetizátorokat, hanem hol egy énekkórus, hol egy reneszánsz csembaló, hol pedig egy szimfonikus zenekar hangjait csalta ki belőle.

A hangfelvételi technika is rendkívül sokat fejlődött. Azelőtt egy teljes stúdióra és az úgynevezett „süketszoba” megannyi berendezésére, például egy hatalmas keverőasztalra és két-három nagy, többnyire huszonnégy sávos magnóra volt szükség egy lemezfelvételhez. A digitalizációs folyamat azonban csodákat tett. Keith Jarrett, a részben magyar származású amerikai jazz-zongorista – édesanyját Kuzma Irmának hívták – 1998-as, The Melody at Night With You című CD-jét a zenész házának nappalijában vették fel, egy aktatáskányi berendezéssel.

A technikai fejlődés ugyanakkor helyettesítheti is a tudást. Napjainkban már egy éneklésre képtelen ember hangját is feljavíthatják egy hangstúdióban, és a fúvósok hangját is gyakran asztali számítógépekről, cserélhető memóriakártyákkal utánozzák. De nem mindig erről van szó. A hazai közönség először a nyolcvanas évek közepén, egy Al Di Meola-koncerten hallhatta azt, amint a muzsikus gitárját összekötötte egy szintetizátorral, amelynek a memóriájába a legkülönfélébb hangeffektusokat – pohárcsörgést, harangzúgást stb. – táplált. És ezeket az effektusokat a gitár teljes hangskáláján megszólaltathatta. A digitális berendezések az ember zenei partnerei lettek, nemcsak a stúdiókban, de egyenesen a színpadon is. Bernard Maseli lengyel jazz­vibrafonos fellépésein gyakran tapasztalni, amint malletKAT nevű hangszerén a legkülönfélébb groovokat és ritmikai elemeket táplálja a mögötte levő nagy komputerbe, amely ezeket aztán folyamatosan ismétli. Az így létrejött zenei szövetre játszik rá és rögtönöz a muzsikus. Nem a sokszor elítélt playbackről van szó. A vibrafonos a színpadon, a koncert és a zenei folyamat szerves részeként, a közönség láttára és hallatára hozza létre ezt a zenei háttérszövetet.