Varga Csaba április elején a Kalifa Himalája Expedíció 2018 keretén belül a Kancsendzöngára indul, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter után harmadik magyarként feljusson a világ legmagasabb csúcsainak egyikére. Az erdélyi fiatalemberrel kollégái eltűnéséről, a hegymászás elüzletiesedéséről, valamint az isteni akarat és emberi psziché hatalmáról beszélgettünk.

– Korábban a világ legmagasabb hegyeinek megmászása a profik privilégiuma volt, a helyzet azonban változott, napjainkban a Mount Everest csúcsára jó pénzért gyakorlatilag bárki feljuthat. Nem ront ez a hegymászás renoméján?

– Nem mindegy, hogy az ember milyen technikát alkalmaz. Én oxigénpalack és serpák segítsége nélkül másztam meg három hegyet a Föld legmagasabbjai közül, vagyis önerőből teljesítettem a kitűzött célt. Akik segédeszközöket használnak, valószínűleg belátják, hogy a kétfajta kihívás között jelentős különbség van. Nem beszélve arról, hogy egy csúcshoz többféle út vezet, vannak hosszabb, de könnyebben teljesíthető, illetve rövidebb, de viszontagságos útvonalak, a profik általában az utóbbit választják. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem a legmagasabb hegyet a legnehezebb megmászni: a 8611 méteren fekvő K2-t elérni sokkal inkább emberpróbáló feladat, mint feljutni a Mount Everest közel 250 méterrel magasabban lévő csúcsára.


– A legtöbb hegymászó, ha megkérdezik, miért vonzza a „veszélyes üzem”, azt válaszolja, a saját határait szeretné feszegetni. Önt mi ösztönzi?

– Számos ismert magyar hegymászóhoz hasonlóan én is erdélyi gyökerekkel rendelkezem. Sokunknál ez a tényező is közrejátszott abban, hogy ezt a hobbit választottuk. Bennünk nagyon erős a bizonyítási vágy, a hegymászás pedig igen jó kitörési lehetőség. Mi nem csak a saját határainkat feszegetjük. Számomra elsősorban nem az a fontos, hogy egy expedíció során legyőzzem önmagam, hanem az, hogy magyar állampolgárként kifeszíthessem a nemzeti lobogót a csúcson. Ezzel is szeretném ösztönözni a határon túli magyarokat a helyben maradásra, és arra, hogy nyíltan felvállalják a származásukat.


– A csúcs elérése nélkül nincs is értelme egy-egy expedíciónak?

– Dehogynem. Élmény és tapasztalatszerzés céljából az út háromnegyedének megtétele is nagyon hasznos, ám kétségkívül a katarzis ilyenkor elmarad. Olyan ez, mint az olimpia: az emberek emlékezetében az aranyérmesek neve marad meg inkább. Az, hogy feljutsz-e a hegy tetejére, részben szerencse kérdése, az isteni akarattól függ, amit nem tudsz befolyásolni.


– Imádkozni szokott?

– Természetesen. Nyolcezer méter fölött az átlagember számára elképzelhetetlen körülmények uralkodnak. Sokkal jobban fogódzkodsz a képzeletbeli kapaszkodókba is. Nekem rengeteget számít az, hogy tudom, a Jóisten fizikai értelemben is közelebb van hozzám. Hiába vagy te erős és egészséges, ha lelkileg nem vagy a topon. Egy csúcsmászás során szinte minden lépésnél azt üzeni a tested, hogy fordulj vissza. Ilyenkor a pszichéd lendíthet tovább.


– Ezt az akaratot azonban néha meg is kell fékezni. Klein Dávid például egyik alkalommal néhány száz méterrel a cél előtt fordult vissza…

– Valóban. Én még nem kerültem sosem ilyen helyzetbe, de ha egyszer előfordul, remélem, helyesen döntök majd.


– Felfelé vagy lefelé nehezebb?

– Felfelé és lefelé is nehéz. A csúcs csak az út felét jelzi. Jó idő esetén ott töltesz nagyjából tíz percet, készítesz néhány fotót vagy videót, majd hullafáradtan elindulsz lefelé. A visszaúton történő balesetek elég gyakoriak, az ember ugyanis a cél elérése után hajlamos leereszteni, és azt gondolni, a nehezén már túl van, innentől nem eshet baja. Pedig az alaptábor eléréséig minden mozdulat számít.


– Egyedül vagy párral jobb hegyet mászni?

– Mindkettőnek van előnye és hátránya is. Míg az előbbi esetben nem kell a másikhoz alkalmazkodnod, utóbbinál van, akitől segítséget kérhetsz. A világ tizennégy nyolcezer méternél magasabb hegyéből hármat megmásztam már, áprilisban hatodik alkalommal vágok neki a Himalájának, ezúttal a Kancsendzöngát veszem célba, mégpedig egyedül.


– Mit lehet tudni erről a kegyetlen óriásról?

– Nepál és India határán fekszik, és a világ harmadik legnagyobb magaslata a maga 8586 méterével. A helyiek szent hegye, különleges tisztelet övezi, és magyar vonatkozása is van: a közelében fekszik a szintén erdélyi gyökerekkel rendelkező egykori vándor-tudós, Kőrösi Csoma Sándor sírja.


– A csúcs közelében pedig az ön kollégái, Erőss Zsolt és Kiss Péter, akik öt évvel ezelőtt egy expedíció során tűntek el a hegyen…

– Ők voltak az elsők, akiknek sikerült megmászniuk a Kancsendzöngát. Haláluk pontos oka máig tisztázatlan. Annyi biztos, hogy az alaptáborba már nem tértek vissza.


– Ennek tudatában indul útnak áprilisban. Nem nehéz a lelke?

– Ellenkezőleg. Pont, hogy ez lelkesít. Azt gondolom, úgy tudok legszebben adózni az emlékük előtt, ha megmászom a hegyet, és le is jövök onnan. Hiszek a természetfeletti erőkben, tudom, hogy fizikai értelemben és lélekben is velem lesznek, ez pedig sokat segít majd a nehéz pillanatokban. Elterveztük, hogy az alaptáborban emléket is állítunk nekik, odacsempészünk egy falatnyi Magyarországot. Egy sziklán szeretnénk elhelyezni Csák Attila szobrászművész Kárpát-medencei mészkőből készített tábláját, amin a két hegymászó bronzból készült arcmása látható.


– Mennyi időt vesz majd igénybe ez az expedíció?

– Maximum két hónap, de kis szerencsével akár másfél is lehet. Ez sok mindentől függ, leginkább az időjárástól. Ha május 10-e körül sikerül feljutnom a csúcsra, akkor pár nappal később már Nepál fővárosában, Katmanduban leszek, ahonnan azonnal hazaindulok. Ám a Kancsendzönga csúcsmászására általában a hónap közepén kerül sor, ezért azt gondolom, nem sok esélyem lesz, hogy lefaragjak az időből.


– És a regeneráció mennyi időt vesz majd igénybe?

– Nekem nem kell sok idő, hogy rendbe jöjjek: elég az alaptáborban egy-két alvás, illetve egy jó nagy ebéd, és újra a régi vagyok. Az arcomon mindig lesznek maradandó égési sérülések, hiába használok bőrápoló krémeket. A testeden otthagyja a hegy a nyomát, de ezt cseppet sem bánom.

Szencz Dóra