A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház (MKUK) társulata például – művészei élethelyzetéből fakadóan is – a trianoni országvesztés előzményeit, okait kutatja, illetve az idegen uralom alá került magyar közösségek drámai sorsát mutatja be a színpadi dráma eszközeivel. Mivel szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező kamaraszínházról van szó, a színpadon nincs virtuóz hang- és fénytechnika, különleges effektekkel, netán színházi trükkök sokasága – csak a magyar történelmi valóság és a hiteles művészi előadásmód. Ez adja a társulat produkcióinak elementáris erejét és a drámai katarzist, amit a közönség előadásról előadásra hosszú vastapssal honorál. Az elmúlt évek politikája kevésbé.

– Az utóbbi évtizedekben nemcsak szülőföldünkön igyekezett minket etnikailag kiszorítani egy idegen hatalom, hanem egészen a közelmúltig az anyaországban is szélsőséges, békebontó elemeknek tekintették azokat, akik a magyar történelem sorsfordulóiról, magyar érdekekről beszélnek. A lapulást és a félrebeszélést díjazták, a hozzánk hasonlókat büntették. Elhitették, hogy kizárólag az egyén belső vívódásai képezhetik a művészet tárgyát. A félrevezetés kultúrája levakarhatatlanul rátapadt az állami emlőkre – avat be a délvidéki műhely küzdelmeibe Andrási Attila.

A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház előadásról előadásra vergődve folytatta misszióját. 2008-ban azonban végképp elfogyott a levegő a társulat körül, a hűség és a hűtlenség örök harcára épülő Magyar piéta – őszödi köztársaság című darabjuk nyomán ugyanis az akkori budapesti kormány is találva érezte magát. A közösségi missziót végző társulat működése elé súlyos akadályokat gördítettek, anyagilag is ellehetetlenültek, pedig Andrási Attila tele van tervekkel, ötletekkel.

– Három éve az első világháború végének időszakával foglalkozom, rengeteg különböző műfajú előadás lehetőségét rejti e kor. Az utópista eszmék erőszakos rajongói vakon hittek dogmáikban, melyek létük egyetlen értelmét jelentették. Ha közben egy egész világ süllyedt el, nekik nem számított, az elv volt a fontos, a kiömlött vér nem. Ez az új embertípus törvényszerűen szembekerült a hagyományaihoz, kultúrájához ragaszkodó többséggel. Mefisztói alakok sorjáztak 1918–19 kaotikus hónapjaiban. Külön darabot érdemel Boldog IV. Károly, a vérontástól iszonyodó és ezért trónját elvesztő király személyes drámája. Meg akarom érteni és meg akarom értetni, hogy mi történt velünk, s ezáltal letisztul bennünk, mi végre is vagyunk a világon, mi a dolgunk szűkebb és tágabb közösségeinkben. A bizonytalanság és a félelem oldása maga a katarzis, s ezzel a színpadi dráma célja – vallja Andrási Attila.

A katarzist hozó művészeti alkotásokat azonban segíteni kell megszületni. Az értékelvű államnak be kell vonni a missziós tevékenységet végző kulturális, szellemi műhelyeket az új kultúrpolitika formálásába, hogy a magyar sors drámai fordulatait és azok gyökereit felmutató és kutató műhelyek ne napról napra küzdjenek a fennmaradásért.

Ágoston Balázs