Újrateremtett hangok

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Az elmúlt évtizedekben a világ leghíresebb koncertszínpadain lépett fel, a közelmúltban a Stockholm Culture Awards Alapítvány díját vehette át. Áprilisban a debreceni Kölcsey Központban élvezheti játékát a közönség, mégpedig a tízéves fejlesztés eredményeként megszületett csodazongorán. Bogányi Gergely Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművésszel innovációról, a művész attitűdjéről és a hazai kultúra felemelkedésének lehetőségeiről beszélgettünk.

– Meglepte a stockholmi elismerés?

– Tulajdonképpen igen, ugyanis Svédországban viszonylag keveset játszottam. Mint minden díjnak, ennek is nagyon örültem, főképp azért, mert az elismerés a munkásságomon kívül az új fejlesztésű zongorának mint magyar innovációnak is szól. Tízévnyi küzdelem után kaptunk sok pozitív és negatív kritikát – ez utóbbiakat főleg Magyarországról –, így nagyon jólesett, hogy egy független, magas rangú kuratórium észrevette és díjazta a hangszert.


– Kaptak visszajelzést máshonnan is?

– Igen, többek közt Amerikából. Két éve volt a zongora premierje a tengerentúlon, a prototípust vittük ki, jelenleg ugyanis kétféle hangszer létezik, az első, a kisebb, valamint a mostani, továbbfejlesztett változat, a nagyobb hangszer. Az egyesült államokbeli bemutatkozó után a The Boston Globe komolyzenei szaklap rettegett és mindenható kritikusa nagyon pozitív hangvételű tanulmányt írt a zongoráról, értő és elismerő kritikát a koncertemről.


– Milyen gondolatból vagy minek a hiá­nyából indult el tíz évvel ezelőtt a Bogányi-féle zongora fejlesztése?

– Az ötlet a lelkem mélyéről, belső zenei igényemből fakadt. Ilyenformán ez régebbi történet, mint a fejlesztés kezdete. Már gyerekkoromban úgy éreztem, a hangversenyzongorák megszólalása valahogy nem igazán illik össze azzal a hangzásvilággal, ahogyan a legnagyobbak a darabjaikat megálmodták. A tradicionális zongora mint hangszer nem sokat változott az elmúlt száz év alatt. Sőt, azt kell mondjam, Liszt Ferenc XIX. század közepén használt zongorája szebben szólt, mint a későbbi, hagyományos zongoraként ismert hangszerek.


– Miért alakult ez így?

– A Liszt kora óta eltelt időszakban a fejlesztések leginkább a hangerő növelésére irányultak, ami a hangminőség kárára ment. Mindig ott motoszkált bennem az érzés, miközben a zeneiségem fejlődött és kezdtem koncerteket adni, hogy a hangzásból hiányzik valami. Tíz éve fogalmaztam meg magamnak, mi az, amit szeretnék. Egy lehetetlent nem ismerő fejlesztőcsoporttal kezdtünk közösen gondolkodni, és haladtunk lépésről lépésre: leginkább az inspirált, hogy a régebbi típusú, barátságos, az emberi énekhanghoz közelebb álló zongorahangot teremtsük újra, de modern köntösben – már ami a hang erejét, volumenét és tisztaságát illeti. Emellett kihívás volt az is, hogy a hangszert a modern anyagok segítségével úgy fejlesszük tovább, hogy közben a tradicionális forma is újjászülessen.


– Erre miért volt szükség?

– A hangszer formájával mindig is elégedetlen voltam, ugyanis az stabilan, de kicsit nehézkesen, „materiális” jelleggel, három lábon áll a földön. A zene azonban sosem ilyen. Az a lélekhez, a lélek egy egészen különleges nyelvén szól. Én azt szerettem volna, ha inkább a hangok lebegésszerű, éteri mivoltát idézné meg a hangszertest, ezért a forma és a hangzás fejlesztése egyszerre indult el. Az első hangok megszólalásakor már sejthető volt, hogy óriási lehetőségek rejlenek az új zongorában, a bemutatás után pedig olyan hatalmas nemzetközi érdeklődés született a hangszer iránt, amit álmunkban sem gondoltunk volna. Egy idő után én már kevés voltam a fejlesztések finanszírozásához, ezért megalakult a cégünk, pályáztunk támogatásokra is, így megépülhetett a prototípus. Visszanézve úgy látom, kicsit felráztuk ezt a száz éve kissé megkövült szakmát: a tradicionális hangversenyzongorán mint hangszeren ugyanis idestova száz éve nem tartottak szükségesnek különösebb fejlesztést.


– Mennyire segíti az új zongora a művész számára a darab tolmácsolását?

– A darabok témái, üzenete nem változik, de a régi nagy zeneszerzők, Bach, Mozart, Liszt, mind vágytak arra, hogy teljesebb hangzású, jobb hangszerük legyen. Rajongtak volna a gondolatért, hogy ilyen fejlett technikai lehetőségekkel és új anyagokkal megújítható a hangzás. Ez a zongora nem megy tönkre, és ez a gondolat ismeretlen volt háromszáz vagy akár száz évvel ezelőtt is. Liszt olykor egy-két hangszert is elhasznált a koncertje alatt. A miénk nem tud elromlani, ugyanis a zongora lelke, a rezonáns, fa helyett karbonszálas kompozitból készül. Ezen a hangszeren újfajta élményt jelent a játék: a hangok hosszabban és tisztábban szólnak, könnyebben megvalósíthatja rajta a zongorista művészi elképzeléseit.


– Ha már szóba került a koncertezés: viszonylag keveset lép fel itthon, és igen sokat külföldön. Más a kinti közönség előtt játszani?

– Valóban viszonylag kevés koncertem van Magyarországon, legutóbb pont Stockholmban játszottam. Van összehasonlítási alapom, és a nyugat-európai fellépéseket sokszor már-már kultúrmissziónak érzem.


– Miért?

– Mert a zenén keresztül a kultúrát és azt a keresztény értékrendet is közvetítem, amelyben a komolyzene is megszületett. Nálunk ez még a hétköznapok része, sok városban Nyugat-Európában mindez már szinte kuriózumnak számít. A társadalom hozzáállása és a hangulat sajnos annyira elvadultan szabadelvű – a szó rossz értelmében –, hogy ha valaki kimegy a színpadra, és zongoraművészként egy határozott értékrendet képvisel, akkor az majdnem idegennek hat a jelenlegi kulturális közegben. Persze van ennek jó oldala is, ilyen helyzetekben úgy érzem, nagyon erős egy ilyen megjelenés.


– Egy-két évtizeddel ezelőtt a klasszikus zene iránti érdeklődést tekintve még Nyugat-Európa volt a hivatkozási alap. Eszerint megfordult volna a trend?

– Magyarország felemelkedésének egyik stabil pontja a kultúra. Az Olaszországból, Finnországból, Amerikából, Spanyolországból ide látogató ismerőseim csodálkozva látják, micsoda kulturális pezsgés van Magyarországon. Olaszországban ma kevesebb profi zenekar működik, mint Budapesten. A koncertélet felhígult, megszűnőben vannak a klasszikus értékek. Ez nem minden nyugat-európai városra igaz, de általánosságban ez a tendencia. Itthonról nézve ezt persze nehéz megállapítani, hiszen hétköznapjaink része, hogy a gyerekek zenét tanulnak, a szobi zeneiskolába például kétszázötven diák jár. Ezek a gyerekek óriási szellemi értéktöbblettel lesznek gazdagabbak, akkor is, ha nem válik belőlük felnőttkorukra profi zenész. Ez a közeg hiányzik külföldön, vagy nincs, vagy egyre inkább vékonyodik, ez is megfigyelhető az eltelt két évtizedben. Olaszországban például nem létezik zeneiskolai hálózat, úgy kell egy családnak felkutatni egy zongoratanárt, ha a gyereke zenét akar tanulni.


– Hazánk akár a régió zenei központja is lehet?

– Igen, ismét azzá fog válni. Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő, Zathureczky Ede, Kodály Zoltán, Bartók Béla, és még mondhatnék ötven nevet, akik hozzátettek ahhoz, hogy Magyarország zenei nagyhatalommá váljon. A XX. század első évtizedeiben hazánkból mentek ki a leghíresebb karmesterek Amerikába, a világ élvonalába tartozó zenekarokat jellemzően a magyar mesterek indították el. A magyar zenészek rendkívül képzettek, és ez ugyancsak a zeneiskolai hálózatnak köszönhető, hiszen már az alapképzésben megmutatkoznak a tehetségek, így nagyobb a merítés is. Ez a Kodályék idejében alapított hálózat úgy táplálja a magyar zenei rendszert, mint a vérerek a testet. Mindez egyedülálló a világon, sehol nincs ilyen átfogó rendszere a zeneoktatásnak.


– Élete meghatározó részét a zongora előtt töltötte, hiszen első koncertjét kisgyerekként adta. Hogy látja ma, mi kell a talentum kibontakozásához? A környezet bátorítása, vagy belső késztetés?

– Mindkettő, de sok minden más is. Zongoristának lenni magányos dolog: nyolc-tíz-tizenkét órát tölteni a hangszer mellett gyakorlással hosszú éveken, évtizedeken keresztül, kemény munka. Ez a szakma része, ami nem megspórolható. Azonban gyerekként, emlékszem, az járt a fejemben, hogy a koncerten örömet okozok másoknak. Most is hasonló a legfontosabb inspirációm: a zene szépségének, igazságának, lelkének magasztos közvetítése.

Szentei Anna

 

Lapszám: