„Kötelességünket teljesítettük, és visszaszereztük”– e szavakkal jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök, hogy Magyarországnak sikerült hazahoznia a Seuso-kincsként ismert, páratlan fontosságú és felbecsülhetetlen értékű római kori leletegyüttes második hét darabját.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A Seuso-kincs nem egyszerűen egy értékes régiség, amelynek birtoklása rangot és presztízst jelent tulajdonosának. Jóval több annál. Amellett, hogy világviszonylatban is egyedülálló, hazánkban eddig előkerült legértékesebb ókori római lelet­együttes, mára egy biztos alapokon álló, erős Magyarország szimbóluma is lett.

Merthogy hiába nem mondott le soha a kincsek tulajdonjogáról a magyar állam, s hiába tett meg mindent hazahozataláért az elmúlt csaknem harminc évben minden kormány, az erőfeszítések nem vezettek eredményre. Egészen mostanáig. Az elmúlt évek tárgyalásainak eredményeképpen ugyanis – a 2014-es első darabok után – az elmúlt héten hazaérkezett a hiányzó hét, művészettörténeti szempontból talán még értékesebb, mívesen megmunkált, zömében aranyozott díszítésű késő ókori ezüstedény. Ráadásul úgy, hogy jogos tulajdonosként Magyarország nem vételárat, hanem csupán kompenzációs díjat fizetett mások mellett a kincsek őrzéséért s az azokon elvégzett tudományos kutatásokért. A Wilson család alapítványának három évvel ezelőtt kifizetett közel 4,5 milliárd és a Marquess of Northampton családi alapítványnak most átadott mintegy 8,6 milliárd forintnak megfelelő euró a szakértők szerint a kincsek becsült piaci árának csupán mintegy a harmadát, negyedét teszi ki.

De ki is volt Seuso, s mi teszi a kincseket egyedülállóan értékessé? Seuso feltehetően egy germán származású, magas rangú római tisztségviselő volt, aki valamikor a Kr. u. IV. század végén, az V. század legelején élt Pannóniában, a Lacus Pelso, azaz a Balaton mentén, közelebbről valahol Polgárdi környékén. Az eddig ismert, tizennégy darabból álló, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt, 68,5 kilogramm össztömegű ezüstedény-kollekciót valószínűleg magától a császártól kaphatta nász­ajándékba. A műtárgyegyüttes művészi és anyagi értékéről mindent elmond, hogy az 1800 késő császárkori lelőhelyen feltárt ezüst ötvösművészeti kincsek között a legértékesebb, sokak szerint egyetlen lehetséges vetélytársa a British Museumban őrzött, csaknem tizenötezer darab római arany-, ezüst- és bronzérméből álló Hoxne-kincs lehet.

A Seuso-kincs leghíresebb és egyben névadó darabja az a 70,5 cm átmérőjű és csaknem kilenc kilogrammos ezüsttál, melynek közepét aprólékosan kidolgozott, a felirat és egy stilizált tóábrázolás szerint a Pelso, azaz a Balaton partján zajló vadász- és lakomajelenet díszíti. A medalion latin körfelirata pedig egyértelműsíti a tál tulajdonosát is, miszerint „maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak”. Az ezüstedényeket egy nagyméretű bronzüstbe rejtve ásták el Polgárdi-Kőszárhegyen, az azóta már feltárt egykori római villagazdaság környékén, feltehetően azért, hogy megmenekítsék azokat egy barbár támadástól.

A kollekció ezt követően csaknem 1600 éven keresztül érintetlenül pihent a föld alatt, mígnem az 1970-es évek közepén egy amatőr régész, Sümegh József megtalálta, s néhány darabját a feketepiacon feltehetően értékesítette is. Biztosat azonban nem tudunk, hiszen néhány évvel később az éppen katonai szolgálatát töltő Sümeghet holtan találták egy kőszárhegyi pincében. Bár a korabeli nyomozás öngyilkosságot állapított meg, a később napvilágot látott információk inkább a gyilkosságot támasztják alá. Azaz máig nem tisztázott, hogyan kerültek a Seuso-kincsek a nyugati műkincspiacra, ahol először 1990-ben a New York-i Sotheby’s aukciósház árverésén bukkantak fel. Alig egy nappal az aukciós tárgyakat bemutató kiállítás megnyitását követően először Libanon, majd Magyarország és az akkori Jugoszlávia is jelezte, hogy a kincseket az országuk területén találták meg, így a gyűjtemény tulajdonjoga őket illeti. Libanon később visszavonta igényét, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perlő Horvátország keresetét pedig a New York-i esküdtszék elutasította.

Ám ha a Pelso felirat nem is volt elegendő a kincsek származási helyének meghatározáshoz, a különböző tudományos vizsgálatok mára bebizonyították, hogy az egyik tárgyon a Seuso vélt villájától néhány száz méterre található Sárvíz moszatjának maradványai találhatóak. De bizonyítékul szolgálhat maga a kincset rejtő üst is, melynek formája, anyagszerkezete és elkészítésének technikája megegyezik azoknak az üstöknek a megmunkálásával, amiket eddig csak a nyugat-magyarországi Pannóniából, közelebbről is a Balaton vidékéről ismertek a szakemberek.

De a lényeg most már nem is ez. Hanem hogy három évvel a Seuso-kincsek első hét darabjának hazaszállítását követően – köszönhetően mások mellett a többéves tárgyalássorozatot folytató Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszternek és a főtárgyalóként mindvégig jelen lévő Baán Lászlónak, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának – immár újra itthon van a felbecsülhetetlen értékű leletegyüttes minden eddig ismert darabja. Merthogy a szakértők a római kori luxus étkészletek nagyságának ismeretében nem zárják ki, hogy a kincsek lelőhelyén akár többtucatnyi tárgy rejtőzhet még a föld alatt.

De addig is nézzük meg minél többen a most hazatért, mitológiai jelenetekkel díszített Achilleus- és a Meleagros-tálat, a tízszögű, állat- és emberábrázolásokkal tele fedeles kancsót, a párducfülű és láncos kupakkal záródó amforát, a Hip­polytos-kancsót és a két, díszítésében a Hippolytos-kancsóéval rokon, különleges formájú vödröt! És legyünk büszkék arra, hogy egy felbecsülhetetlen értékű műkincsegyüttes tulajdonosai vagyunk.

Barta Boglárka

Fotók: Somfai Sándor/Demokrata