Októberben a kormány bejelentette, hogy jelenlegi formájában megszűnik az előadó-művészeti szervezetek társaságiadó-kedvezmény (tao) támogatása, novemberben pedig 2019. január 1-jei hatállyal el is fogadták az erről szóló törvénymódosítást. A számtalan trükkre és visszaélésre alkalmat adó rendszert másfajta állami kultúrafinanszírozás váltja fel, ennek lehetőségeiről szervezett kerekasztal-beszélgetést múlt héten a Magyar Művészeti Akadémia.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Be kell egyáltalán hatolnia az államnak a kultúra területére, vagy elég csupán a jó gazda szerepében időnként díjakat osztogatni? – tette fel a kérdést rögtön az est elején Takács Bence Ervin újságíró, műsorvezető. A két meghívott vendég, L. Simon László és Inkei Péter pedig egyöntetűen úgy válaszolt: igenis szükség van e területen a kormányzati segítségre.

Inkei Péter kultúrakutató, az Európai Tanács és a Világbank tanácsadója, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója gyorsan vázolta a nemzetközi helyzetet is. Eszerint bár az európai országok szokásai, jogszabályai nem egységesek e tekintetben, a volt szocialista államok mégis nagyjából egységes hagyományt képviselnek, hiszen az első világháborút követő összeomlás után sokkal több feladat hárult errefelé az aktuális kormányzatokra.

L. Simon László, a Fidesz ország­gyűlési képviselője hozzátette, az is nagyon fontos szempont, mekkora az adott nyelvi közeg és felvevőpiac, és utóbbi milyen módon alakítja a kulturális kínálatot. Magyarországon viszonylag kicsi a közönség, hazánk helyzetét nem lehet összehasonlítani mondjuk a nyolcvanmilliós Németországéval, nem beszélve az Egyesült Államokról, ahol a kormány nálunk erőteljesen jelen lévő kultúrpolitikai tevékenysége szinte ismeretlen, többségében a piac dönt. Példa erre a Magyar Nemzeti Filmalap működése: a tengerentúlon elképzelhetetlen, hogy egy hasonló intézmény szabja meg egy alkotás anyagi keretét, nem csupán a hollywoodi produkciók, hanem a független darabok is magánpénzből születnek. Itthon azonban nemcsak az említett történelmi okok, hanem az alkotói és befogadói elvárások miatt is óriási és felelősségteljes szerep hárul az államra, nem lehet a kultúra szereplőit magukra hagyni. Mindez persze nem jelenti, hogy az államnak feladata és kötelessége az összes kulturális produktum megszületését és életben tartását teljes mértékben finanszírozni.

Magán- kontra állami mecenatúra

Inkei Péter visszaemlékezése szerint a kilencvenes években, a rendszerváltás hangulatában sokan azt gondolták, a magánmecénások átvehetik a kormánynak ezt a feladatát, ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy délibábot kergettek.

A reményeket a 2010-es évek elején bevezetett taotámogatási rendszer sem váltotta be. Mint ismeretes, ennek lényege az volt, hogy a Magyarországon működő vállalkozások társasági adójuk egy részét felajánlhatják a látványsportágak és a film támogatása mellett a nyilvántartásba vett előadó-művészeti szervezetek számára is. A nyilvántartásba vételt a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) mellett működő Előadó-művészeti Iroda végezte. A körbe az önkormányzati és állami fenntartású szervezetek automatikusan beletartoztak, a közhasznú jogállású szervezetek (alapítvány, egyesület, nonprofit kft.) számára pedig elég volt igazolni a hároméves működést, és hogy a fő tevékenységük a közhasznú előadó-művészet. Mindezek alapján a különböző társulások az EGT országaiból származó előző évi jegybevételük nyolcvan százalékáig voltak jogosultak a taofelajánlások igénybevételére.

Ez a rendszer, bár látszólag valóban konjunktúrát hozott, fokozatosan visszaszorította a magántámogatásokat. L. Simon László például már négy-öt évvel ezelőtt is azt tapasztalta, hogy azok, akik taotámogatást nyújtottak egy kulturális intézménynek, úgy érezték, ezzel le is tudták a mecénási feladatukat. Hiába próbálta például személyesen is több, milliárdos nyereséggel bíró magánvállalkozás vezetőjét rábeszélni, hogy csupán egy-két millió forinttal támogassanak egy számukra szimpatikus kulturális szereplőt, mindig azt a választ kapta, hogy ez már a taón keresztül bőven megtörtént. Noha ténylegesen nem is az ő pénzükről volt szó, hanem az állam által átengedett adóról, amit máskülönben be kellett volna fizetni a költségvetésbe.

Trükközés minden szinten

Amúgy 2009-ben L. Simon László még jó ötletnek tekintette a tao bevezetését, hiszen több pozitív célt is szolgált:

– A szisztéma egyrészt direkt módon köti össze a gazdasági és a kulturális szereplőket, másrészt az igénybe vehető támogatások a teljesítménytől függnek, ezáltal ösztönzőerőt is jelentettek az intézmények számára. A magánmecenatúra aláásása miatt mégis hamar előjöttek a negatívumok, ráadásul a folyamatos teljesítménykényszer miatti trükközés okán az állam csak fizetett, a minőségi produkciók pedig nem gyarapodtak számottevően. Csak néhány adat: két éve 24 milliárd volt, tavaly már 37, idén pedig mintegy 57 milliárd forintra emelkedett a kulturális szektorba áramló tao összege, és finoman szólva is életszerűtlen, hogy ez idő alatt két és félszeresére nőtt a minőségi előadások és az eladott jegyek száma, valamint a tényleges jegyárbevétel is. Hiába végeztek közben törvénymódosítást, melynek értelmében másfél milliárd forintnál maximalizálták az előadó-művészeti szervezetek által igénybe vehető támogatás mértékét, az okosok osztódással szaporodtak, egy szervezetből hirtelen három lett, és mindegyik beszedte a saját fejadagját.

Mindezek alapján a legfontosabb kérdés, melyek azok az eszközök, amelyek a jövőben valóban alkalmasak lehetnek az igazságos és teljesítményalapú kultúrafinanszírozásra. L. Simon László szerint eleve vannak az Alaptörvényben erre vonatkozó, kötelezően rögzített feladatok. Az önkormányzatoknak az állampolgárok adóforintjaiból költségvetési támogatást kell nyújtaniuk a közművelődési és a könyvtári feladatok ellátásához, az állam pedig fedezi a nem kötelező területeket, ilyen például a múzeumi ellátás. Vagyis nem szabják meg, mennyit juttasson az önkormányzat az adott intézménynek, hanem területi alapon céltámogatást nyújtanak, ezt pedig az önkormányzat a saját adóbevételeivel kiegészített forrásokból továbbutalja. Hasonlóképpen működtek a színházak is a taotámogatás és a saját bevétel mellett. E szegmensben azonban hatalmas a szórás. Van olyan intézmény, amely szinte semennyi fenntartói támogatást nem kap, például lehet, hogy papíron az önkormányzat százmilliós finanszírozást ír ki, de kiszámláz mellé egy 95 milliós ingatlanbérleti díjat is. Bizonyos esetekben ez érthető döntés: a Madách Színház bevételi struktúrája mentén például működik, a magas jegyárak ellenére is folyamatosan telt ház tapasztalható, így a műsorpolitikájuk garantálja a fenntartást.

Ingyenjegyek helyett

L. Simon László szerint a tao siratása helyett ma jóval fontosabb a kulturálisjegy-árak 27 százalékos áfájának mérséklése, ennek már a 2019-es adótörvényekben szerepelnie kellene. Miként az előző kormány ezt öt százalékra redukálta a könyvek területén, úgy a múzeumok és a színházak esetében is járható út lehetne. Az elképzelése szerint mindez végül nem is a jegyárak csökkenésében jelentkezne, hanem többletforrást jelentene az intézmények számára. Ráadásul nem is kellene rögtön a kultúra összes területén végrehajtani a csökkentést, hanem – miként az alapvető élelmiszerek esetében is történt – évről évre egy-egy termékcsoportra terjedhetne ki a kedvezmény.

A politikus szerint egyébként hasonlóképpen fontos lépés lehetne a múzeumi ingyenjegyek eltörlése. Ez hatalmas károkat okoz, hiszen a jelenlegi adórendszerben azok után is be kell fizetni az üzemeltetőnek az áfát, másrészt így hozzászokhatnának az állampolgárok, hogy a minőségi szolgáltatásokért bizony fizetni kell. Európában egyébként már rég nem jellemző ez a nálunk megszokott gyakorlat, csupán speciális szakmai belépőket állítanak ki ingyen, és a diák- és nyugdíjaskedvezményekkel sem feltétlenül ötvenszázalékos mértékűek. És ahogy a mozikba, a színházakba sem válthatunk ingyenjegyet bizonyos kor felett, az állami múzeumok esetében szintén meg kellene szüntetni ezt a káros gyakorlatot.