Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Huszadik évfordulós jubileumi árverésre készül a Virág Judit Galéria és Aukciósház. Október 5-én a több mint kétszáz tétel között Rippl-Rónai József, Bortnyik Sándor, Pekáry István, illetve kuriózumként Reigl Judit a nemzetközi piacon is ritkaságszámba menő korai alkotása is szerepel majd. Az árverésről, a műgyűjtéshez szükséges tudásról és a kultúra presztízsének növekedéséről Törő Istvánnal, a galéria társtulajdonosával, ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A Virág Judit Galéria 1998. október 5-én tartotta első aukcióját, amikor is a huszonegymillió forintért elkelt Rippl-Rónai József-kép, a Zorka kékköves gyűrűjével rögtön aukciós rekordot is döntött. Napra pontosan húsz évvel később, azaz 2018. október 5-én rendezik meg őszi, jubileumi árverésüket a Budapest Kongresszusi Központban. Az eltelt két évtized alatt milyen folyamatok jellemezték a hazai műkereskedelmet?

– Judittal 1996-ban ismerkedtünk meg, aki addigra már a magyar műkereskedelem egyik legismertebb személyisége volt, hiszen 1988-tól szinte minden aukciót ő vezetett Budapesten, miközben a háttérben kereskedett is. 1997 tavaszán vettük meg ezt az akkor még alig negyven négyzetméteres galériát a Falk Miksa utcában, és egy évet készültünk az első árverésünkre, amikor is a Rippl-Rónai-képpel a szó szoros értelemben berobbantunk a mű­tárgy­piacra. Az elkövetkező időszak nemcsak a galéria, de a magyar műkereskedelem szempontjából is hőskornak tekinthető. Aukcióinkon egymást követték a rekordok: 2000-ben Gulácsy Lajos Régi instrumentumon játszó hölgy című képe 95 millió forintért, 2001-ben Munkácsy Mihály A baba látogatói című festménye 160 millióért, egy évvel később A poros út – szintén tőle – 220 millió forintért talált gazdára. Ez a folyamat nagyjából 2008-ig zajlott megtorpanás nélkül. A válság, mely 2010 körül csúcsosodott ki, viszont keményen érintette a műkereskedelmet is. Sokan abbahagyták, az árak nagyot estek, és jelentősen csökkent a forgalom is. Eközben mi végig talpon voltunk, vártunk a csodára, ami végül 2012 karácsonyán be is következett.

– Pontosan hogyan?

– Csontváry Kosztka Tivadar Traui táj naplemente idején című képe 240 millió forintért kelt el, és máig ez tartja a legdrágábban eladott magyar festmény rekordját a hazai piacon. Az árak egyébként azóta újra folyamatosan emelkednek, 2016-17-re visszatértünk a 2008 körüli évek toperedményeihez. A legsikeresebb aukciónk a tavaly téli volt, ahol három festményünket is százmillió forint felett ütöttük le, ami teljesen extrém eredmény a magyar műkereskedelemben. Vagyis elmondhatjuk, hogy a magyar műkereskedelem feltámadt, egy újabb aranykor kezdetén vagyunk. Nagyon sok az érdeklődő, már nemcsak ingatlanba, cégbe vagy részvényekbe tesszük a pénzünket, hanem egyre trendibb a műtárgyakba való befektetés is.

– Ahhoz, hogy valaki a befektetések terén „trendi” legyen, nem elég a pénz, tudásra is szükség van, hiszen egy műtárgy értéke nem határozható meg olyan pontosan, mint például egy lakás négyzetméterára. Ha valaki gyűjtővé szeretne válni, mit tanácsol, hogyan fogjon hozzá?

– A lényeg, hogy mindenki azt vegye, ami neki tetszik, ne hagyja magát befolyásolni! Mozogjon abban a körben, amit vonzónak talál, és keressen olyan kapcsolatokat, ahol tanácsot kérhet! Aki rendszeresen jár kiállításokra, aukciókra, egy idő után meg fog állni a saját lábán, és képes lesz saját döntéseket is hozni. Szerencsére az utolsó néhány év kultúrpolitikájának köszönhetően a műtárgyélvezet mindenkié lett, igazi megakiállítások jönnek Magyarországra, és ma már az általános kulturáltság része megnézni ezeket, mint például most Frida Kahlót. Ennek ellenére itthon még kevesen gyűjtenek műtárgyat, mert ez valóban nehéz terület. Kevéssé egzakt dolog, és a piac tendenciái is bonyolultabbak, de éppen ezért tud több pénzt keresni vele az, aki ráérez és megtanulja.

– Ön az egyik legismertebb magyar Zsolnay-gyűjtő, illetve öné volt az a XVI–XVII. századi erdélyi tallérgyűjtemény, amelyet néhány éve vásárolt meg a Magyar Nemzeti Bank az Értéktár Program keretében. A gyűjtés szenvedélye családi örökség?

– Mindenképpen. Nagypapám műbútorasztalos és műkereskedő volt, és aki kereskedő, az természetesen gyűjtő is. Családunk erdélyi gyökerű, így került kapcsolatba az erdélyi fejedelmi pénzveréssel, vagyis az érmegyűjtemény alapjait ő rakta le. Édesapám 1945 után ugyan csak mérnökként dolgozhatott, de örökölte nagypapám szenvedélyét, és gyakorlatilag mindenhez értett. Ő fejlesztette tovább a gyűjteményt, amibe tizennyolc évesen én is bekapcsolódtam. A műgyűjtés tehát a vérünkben van. Később, amikor már egy kicsit jobb körülmények között éltem, és lehetőségem nyílt az érméken kívül mással is foglalkozni, párhuzamosan kezdtem el festményeket és Zsolnayt gyűjteni.

– A Zsolnay iránti rajongása minek vagy kinek köszönhető?

– 1992-ben jelent meg Csenkey Éva gyönyörű albuma a szecessziós Zsolnay kerámiákról. Ez egyfajta heurékaélmény volt számomra, és eldöntöttem, hogy ilyenek nekem is kellenek. Akkoriban a Zsolnay, mint minden műtárgy, túlnyomó részben még mindig kifelé ment az országból. A gyűjtők túlnyomó többsége külföldön, elsősorban Amerikában és Bécsben élő magyar volt, vagy olyan külföldi, aki üzletet látott benne. A hazai gyűjtés tekintetében mérföldkőnek számított, amikor 2009-ben a legjelentősebb Amerikában élő gyűjtő, Gyugyi László eladta Pécsnek a csaknem hétszáz darabos kollekcióját. A Virág Judit Galéria tavaly tartotta világviszonylatban is első Zsolnay-árverését, amelyet a nagy sikerre való tekintettel idén ősszel megismételünk. Ez a második aukció két gyűjteményre épül, az egyik Amerikából, a másik Bécsből került Magyarországra. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy az a Zsolnay, amely ma bárhol felbukkan a világon, jó eséllyel hazakerül. Vagyis itthon is felépült egy nagyon komoly gyűjtői réteg, amely konkurense lett a nagy külföldi gyűjtőknek.

– Érme, Zsolnay és festmény. Ez utóbbi egy galéria számára kvázi „kötelező” elem?

– Ezt nagyon jól fogalmazta meg. Azt mondhatjuk, hogy az érme a maga műfajában abszolút a top, nagyon tudatosan válogatott és összeállított anyag volt, a Magyar Nemzeti Múzeumba százhúsz évvel ezelőtt került ilyen kaliberű gyűjtemény. Csak érzékeltetésül: a múzeumból, mely egyébként a világ legnagyobb erdélyi gyűjteményével rendelkezik, a teljes anyag egyharmada hiányzott. De ugyanígy büszke vagyok a Zsolnay-gyűjteményünkre is, ami a világ három legjobbja között van, míg a XX. századi magyar festménygyűjteményünk is benne van a hazai top húszban.

– Az erdélyi érmegyűjteményének eladása révén személyesen is megtapasztalhatta azokat a támadásokat, melyek az MNB Értéktár Programját folyamatosan érik. Ön szerint szükség van bármilyen típusú állami mecenatúrára a műtárgypiacon?

– Mivel az állam csaknem hetven év után jelent meg újra a magyar műtárgypiacon, a múzeumok – az állami vásárlás híján – az ebek harmincadján éltek, olyan jelentős műtárgyak suhantak át az országon, amelyeknek itthon lenne a helyük. Ez a gondolkodás tehát nagyon fontos pillanata a műgyűjtésnek. Azon, hogy hogyan fog működni és kikristályosodni hosszú távon, nyilván lehet még finomítani. A gyűjtők számára nagy segítség lenne például, hogy a nagyon magas, 27 százalékos áfa helyett a magyar műtárgyak – miként az egyébként a külföldi gyakorlatra jellemző – kevesebb, maximum 5-7 százalékos vámtarifával jöjjenek be az országba. Sokszor előfordul, hogy valaki azért nem vásárol meg egy fontos tárgyat, mert számára a plusz húsz százalék olyan extra teher, amit már nem akar vagy nem mer vállalni. Az áfacsökkentés tehát mindenképpen támogatná a műgyűjtést és a magyar műtárgyak hazakerülését, ráadásul ez nem elsősorban költségvetési, hanem szemléleti kérdés. Erre egyébként látok is törekvést, hiszen az, hogy megjelent az állami mecenatúra, rengeteg monstre kiállítás nyílik, és van egy Liget-projektünk, mind-mind arra utal, hogy a kultúra presztízse az elmúlt években komolyan növekedett Magyarországon.