A XVIII. században a Tabánban felépült budai szerb székesegyház ikonosztázának darabjai mellett az egykor itt virágzó budai szerb kultúra fontos pillanatait is felvillantja a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának legújabb kiállítása. A budai szerbek fontos központját a szocializmus első éveiben rombolták le, értékeit sokáig egy templomtoronyban rejtegették, most pedig vajdasági művészek varázsolták újjá.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A Tabánról leginkább az a bohém, szivarfüstös kiskocsmákkal, girbegurba utcákkal tarkított álomszerű városrész juthat eszünkbe először, amiről Krúdy oly érzékletesen mesélt írásaiban, vagy amit Zórád Ernő festett meg akvarelljein a Tabán lebontása előtti években. Kevéssé él azonban a köztudatban a törökök kiűzését követően Budán letelepedő ortodox szerb közösség Tabánja, akik az Ördögárok két partján, valamint a Gellérthegy és a Naphegy közötti területen találtak otthonra. A köznyelv ezt a területet Rácvárosnak nevezte, amely a barokk korban a magyarországi szerb kultúra egyik központjává vált, és amelynek életéről, kultúrájáról, tárgyi emlékeiről a Szerb templom a Tabánban – az eltűnt Rácváros emlékezete című kiállítás mesél.

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Városrendezés politikai színezettel

A tabáni szerb közösség 1775-ben jelentős épülettel gazdagodott: a szerb székesegyház temploma a Karlócai Szerb Ortodox Érsekség legnagyobb templomépületének számított, ám 1810-ben, a nagy tabáni tűzvészben több mint ötszáz épülettel együtt a lángok martalékává vált. 1824-re sikerült a templomot újjáépíteni, ekkor készült el az ikonosztáz is, amit Arsenije Teodorovic, a XIX. század egyik jelentős szerb festőművésze készített.

A tárlat azonban nem lineárisan halad előre az időben, hanem visszafelé indul: az első terem a templom lebontásának pillanatát idézi 1949-ben, ami mögött részben városrendezési, részben politikai okok húzódtak. A templom két évtizednyi haladékot kapott a Tabánhoz képest: az egykori Rácváros szabálytalan város­szerkezetét a XX. század elején a döntéshozók már nem érezték méltónak egy metropoliszhoz. A századfordulót követő években tervbe vették a lebontását, ami végül az 1930-as évek közepére meg is valósult. A szerb székesegyház épületét egy ideig még meghagyták a tabáni épületek helyén kialakított parkban. A Budapest ostromakor súlyos károkat szenvedett épületben – Carl Lutz svájci diplomata fotói ezt az időszakot dokumentálják – a templombelső és az ikonosztáz csodával határos módon nagyrészt sértetlen maradt. A liturgikus felszereléseket a templom akkori papja, Vujicsics Dusán menekítette biztonságos helyre.

– 1949-ben a politika a székesegyház épületének lebontásáról döntött, annak ellenére, hogy helyreállítása megoldható lett volna. A tervezők, akik a háborús pusztításban a város radikális modernizálási lehetőségét látták, a templomot csak akadálynak tekintették. Helyére nagyszabású fürdőnegyed kiépítését álmodták, de felmerült az Erzsébet híd lehajtójának építése is. Az épület elpusztítása ugyanakkor némi politikai színezetet is kapott: a kiépülő diktatúra egyházellenességét csak tovább erősítette az 1948-ra a titói Jugoszláviával egyre romló viszony, így megpecsételődött a rác templom sorsa – mondja Csáki Tamás művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa, a tárlat egyik kurátora.
Toronysisak arannyal

A templom ikonosztáza azonban megőrződött: jó néhány, az eredetileg rajta elhelyezett képek közül a Szerb Egyházi Múzeumhoz került, a legtöbbjét azonban a pesti oldalon álló szerb templom tornyában rejtegették hosszú éveken át. Tavaly az újvidéki Matica Sprska Képtárának restaurátorai segítségével sikerült számos fontos darabot felújítani. A tárlaton az 1775 körül Szent Demeter tiszteletére emelt, majd Szentháromság-templommá átkeresztelt székesegyház toronysisakjának makettje is látható, amely a korabeli barokk művészet szép példája, ugyanakkor elhelyezése egykor némi bürokratikus huzavonát okozott.

– Mária Terézia fülébe jutott a hír, hogy a budai rácok engedély nélkül tornyot emelnek a templomuknak, így a királynő azonnal levelet írt a helytartótanács számára, vizsgálja ki, hogyan lehetséges ez. A helytartói számonkérésre a püspökség közölte, nem a torony új, csupán a sisakja, és nem építkezés folyik, hanem felújítás. A mai napig nem tudni, anyagi vagy más oka lehetett annak, hogy jóval az építkezés után emelték a sisakot a torony tetejére. Egy azonban biztos: a barokk díszítmény reprezentációs szempontból presztízskérdést jelentett a szerb közösség számára – meséli Vukovics Koszta kurátor, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum igazgatója. Majd hozzáteszi, a toronysisak modellje egyedi alkotás e korszakból, és először szerepel kiállításon. Az ikonosztáz helyreállításában segített az is, hogy a levéltári kutatások szerint a szentendrei székesegyház ikonosztázionja struktúrájában hűen követte az egykori tabáni ikonosztázt.

– Arsenije Teodorovic kapta az ikonosztáz elkészítésére a lehetőséget: az újvidéki mester műhelyében több tucat egyházi műalkotás készült megrendelésre, dolgozott a Habsburg Birodalom szinte minden pontján. A tabáni templom karizmatikus papja, Vitkovics János külön kérte a festőt, saját kezűleg készítse az ikonokat, az ekkortájt már idősödő mester ugyanis számos munkát a segédeire hagyott. Teodorovic eleget tett a kérésnek, és munkássága legszebb festményeit készítette el a tabáni templom számára – magyarázza Vukovics Koszta. A tárlaton az egykori ikonosztázion számos darabja látható, a középen álló jókora Szentháromság-ábrázolás mellett a gazdagon aranyozott királyi kaput, trónus ikonokat és számos megkapó szépségű festményt láthatunk.

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

A Szarvas-ház és lakói

A tabáni élet egyik központja a Szarvas-ház volt, amely a kapuja fölött látható házjegyről kapta a nevét. Innen indult egy út a Vár 1792-ben megnyitott, déli Ferdinánd-kapujához. A házat nem sokkal a tabáni tűzvész előtt vásárolta meg Sághy Ferenc, aki az Egyetemi Nyomda vezetőjeként komoly rálátással és nem kis befolyással bírt a korabeli irodalmi életre. Ingatlanát bérházként építette újjá a tűzvész után, kávéházát a korabeli szerb mesterek előszeretettel látogatták. Itt, a Szarvas-házban élt Pacsics János (Jovan Pacic) szerb lovaskapitány is, aki a szerb irodalomban elsőként fordította le Goethe műveit. Korának különösen művelt alakja volt, tizennégy nyelven beszélt, és a pest-budai folyóiratok előszeretettel közölték verseit.

– A korabeli szellemi élet mágneseként tevékenykedő Vitkovics család karizmatikus személyisége, Vitkovics János a tabáni székesegyház papja volt, akinek Arsenije Teodorovic által festett portréja a kiállításon helyet kapott. A kép barátságuk zálogaként készült, állítólag a tabáni ikonosztázion megrendelését is Vitkovics közbenjárásának köszönhette a festő – meséli Golub Xénia, a tárlat kurátora, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa.

Vitkovics Mihály, János bátyja a klasszicizmus jelentős írójaként vált ismertté, köréhez tartozott Kazinczy Ferenc, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Berzsenyi Dániel is. Vitkovics Mihály ugyanakkor jó kapcsolatot ápolt a Szarvas-házzal átellenben álló, ma csak Virág Benedek-házként ismert épület lakójával, Virág Benedek pálos történetíró-költővel, ahogy a magyar régészet úttörőjeként ismert Katancsich Mátyás Péter fráterrel is. A tárlat utolsó szekciója tehát a XVIII. század végének és a XIX. század elejének időszakát mutatja be, egyik, talán legérdekesebb darabja az a kézzel írt súgókönyv, amely a Cserni György című, 1812-ben íródott színi­előadáshoz készült. Déryné Széppataki Róza játszotta a darab egyik főszerepét, és szerbül énekelt egy dalt – önéletírásában meg is emlékezik arról, soha olyan sikere nem volt előadáson, mint a tabáni közönség előtt.

A tárlat a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma, az újvidéki Matica Srpska Képtár, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum és a budapesti Szerb Intézet együttműködésében valósult meg. 2019. február 17-ig várja a látogatókat.