Oliver Stone az amerikai film jellegzetes figurája. Nem fecseg, nem vibrál, Stone kamerája a valóságra fókuszál, semmi másra. Platoon, vagyis Szakasz című filmjével robbant be az amerikai politikai, társadalmi és kulturális életbe. Stone saját, önkéntes katonaként átélt háborús drámáját filmesítette meg. Magyarán azt, hogyan harcolt, és hogyan is nézett ki belülről a Vietnamban küzdő amerikai hadsereg. A rendező filmes látlelete egy már-már anarchikus haderőként ábrázolta ezt a sereget, ahol őrmesterek parancsoltak hadnagyoknak, és ahol a kultúrák közötti ellentétek nemcsak a csapatrészek megosztottságához, de időnként gyilkosságokhoz is vezettek. Több politikus is börtönt követelt Stone-nak a film bemutatója után. 


Fotó: Alexandra Kiadó

Nos, az a rendező utazott el Vlagyimir Putyinhoz négy alkalommal is 2015 és 2017 között, aki így, ennyire megszállottan kutatta és kutatja ma is a valóságot. Furcsa találkozás volt ez, amelytől Stone a Putyinnal kapcsolatos sztereotípiák és tévhitek leleplezését és tisztázását remélte, az elnök pedig szerette volna a világ elé tárni a maga igazságát, amit persze egyúttal Oroszország igazságának is tekint.  A filmes interjúsorozat leírt és kibővített lenyomata ez a könyv, amely a Putyin-interjúk címet viseli, és amit az Alexandra adott ki a múlt esztendő végén.

Kölcsönös tisztelet jellemezte a beszélgetőket. Putyin érezhetően különösnek tartotta egy amerikai filmrendező iránta tanúsított érdeklődését, az egyik interjúban meg is említette, hogy Stone-t ezért a sorozatért biztosan megverik odahaza.  Stone viszont kicsit megilletődött a lehetőségtől, hogy betekinthet egy erős nagyhatalom első emberének életébe és gondolataiba, sőt, a helyzetből adódóan magyarázatot kérhetett és követelhetett politikai döntéseire.  

Mindenről szó esik a kötetben, Stone és Putyin sem sajnálta az időt a beszélgetésekre. Gyermekkor, ifjúkor, politikai pályafutás, gazdasági kérdések, társadalmi feszültségek, háborús fenyegetés, Csecsenföld, Grúzia, Ukrajna, Szíria, és így tovább… 

Az elnök és a rendező nem ismerte a tabu fogalmát, még akkor, azokban a passzusokban sem, amikor Stone a legutóbbi amerikai elnökválasztással kapcsolatosan próbálta sarokba szorítani Vlagyimir Putyint, akit azzal vádol szinte egész Amerika, hogy orosz hackerekkel befolyásoltatta a kampány és a voksolás menetét, így erőltetve ki Donald Trump győzelmét. 

Attól függ az interjúk feszültsége, miről volt szó éppen. Amikor Putyin mindennapos dzsúdóedzéseiről beszélt, meg arról, hogy hatvan éves korában tanult meg jégkorongozni, kifejezetten oldott volt a hangulat. Amikor viszont a Krím ügye került terítékre, bekeményítettek a felek. 

Stone egyébként egyre merészebb volt, ahogy haladt előre az idő és ahogy a legfrissebb aktuálpolitikai kérdésekre terelődött a beszélgetés. Különben meglehetősen kritikus Amerikával szemben is, legyen példa erre az a diskurzus, amikor a CIA igencsak ellentmondásos és kaotikus közép-ázsiai akcióiról beszélt Putyinnak. 

Ha már itt tartunk: a kötet minden lapja szolgál valamilyen valóságelemmel Oroszország politikai lépéseivel kapcsolatosan. Méghozzá olyan valóságelemmel, amit a nyugati, de az amerikai média is gondosan eltitkolt a közvélemény elől, különben nem festhette volna le úgy az orosz elnököt, mint magát a patás ördögöt. Putyin elmondta például, hogy eljött az a pillanat, amikor majdnem sikerült megegyeznie Barack Obamával a szíriai konfliktus kezelésével kapcsolatosan, ami szoros orosz-amerikai katonai együttműködést is feltételezett volna – légit és szárazföldit egyaránt. De az utolsó pillanatban beavatkozott és leállított mindent a „deep state”, vagyis a rejtőzködő állam, amelynek folyamatosan szüksége van valamilyen komoly ellenségképre, hogy működésben tarthassa a maga hadiipari komplexumát, amely Amerika legfontosabb és legnagyobb gazdasági szereplője… és Oroszországot mutatta fel a leginkább veszélyes ellenségként. 

Van egy csapda a könyvben, amibe könnyen belesétálhat a gyanútlan olvasó. Vlagyimir Putyin ugyanis igyekezett magát a béke rendíthetetlen őreként bemutatni. Aki csak akkor gyakorol nyomást a világpolitika ilyen-olyan rangú szereplőire – sokszor a legnagyobbakra -, ha provokálják, illetve fenyegetik. Az orosz hadsereg nagyarányú technológiai fejlesztésére is csak önvédelemből adott utasítást, és semmi baja hazai ellenzékével, velük szemben a kesztyűs kéz stratégiáját követi. 

Persze minden jelentős politikus a jótevő jelmezében szeret színre lépni. 

Valójában Putyin céltudatos, előrelátó és hidegfejű vezető, aki annak az Oroszországnak az élén áll, amelyet már évszázadok óta jellemez a nagyhatalmi – mondjuk úgy: birodalmi – gondolkodás. Az orosz államot Putyin hozta vissza a nagyhatalmak világpolitikai küzdőterére, és ehhez mozgósítania kellett az orosz nép nemzeti érzéseit is. 

Jótevő lenne? Ez nem politikai kategória. 

Az biztos, hogy az arab térségben sokkal rosszabbul alakulhattak volna a dolgok, ha nem avatkozik be Szíriában. No, persze, ha már odament, megtart ott egy-két fontos kikötőt és repülőteret. 

Így megy ez. 

Jó kérdés, hogy az ide-oda kapkodó Donald Trump mikor lesz képes felnőni hozzá, hogy nyugvópontra jussanak végre korunk nagy politikai konfliktusai.

(sinkovics)

Oliver Stone: Putyin-interjúk, Alexandra Kiadó, 2017.
A könyv ERRE A LINKRE kattintva rendelhető meg.