Nem csak legenda, illetve megszépített mítosz a magyarok és a lengyelek ezeréves barátsága. Erre utal egy Vas megyei falu, Sorokpolány története. Már államalapításunk idején összekapaszkodva élhettek itt magyarok és lengyelek, a két nép kölcsönösen őrizhette egymás határvidékét. Mintha most ismételné magát a történelem…

Van egy történeti prekoncepció, amely annak idején hivatalos dogmává merevedett, s ma is uralja a tudományt. Eszerint a honfoglaló magyarok jelentős szláv népességet találtak a Kárpát-medencében, akiket aztán le is igáztak.

Kiss Gábor, a szombathelyi Savaria Múzeum régésze úgy véli, erre a tézisre még rá is erősített a szovjet nyomás az 1950-es években, természetesen politikai okokból. Nemeskéri János régész is e prekoncepció jegyében kezdett kutatni 1941 nyarán Sorokpolányban. Út épült a faluból Sorkikápolna irányába, a munkálatok során azonban egy Árpád-kori temető került elő az itt futó Sorok-patak teraszán. Megkezdődött a feltárás, amit a Teleki Pál Intézet irányított, s ami egészen 1944-ig tartott. A leletekből mindjárt kiderült, hogy kettős népesség élhetett, illetve két kultúra létezett egykor a faluban. Az antropológusok a tipikusan nem magyar koponyák hosszából a szláv etnikum jelenlétére következtettek, maga Nemeskéri János is úgy gondolta, a Kárpát-medencei szláv őslakosság nyomaira bukkant. A lengyel vonal szóba sem került, a falu nevében található polány szót a szláv polje (mező) kifejezésre vezették vissza.

A leleteket Budapestre szállították, de az antropológiai anyag döntő része megsemmisült a fővárosért folyó harcokban, s szétszóródott a régészeti dokumentáció is. Így elmaradt akkoriban a feltárás tudományos feldolgozása, amire egészen 2000-ig kellett várni.

Az előkészítésben és magában a munkában Kiss Gábor, Zágorhidi Czigány Balázs történész, a vasvári Helytörténeti Múzeum mostani igazgatója, s a budapesti antropológus Kustár Ágnes vett részt. Kiss Gábor a Nemzeti Múzeumban töltötte gyakornoki idejét, ott kezdte összegyűjteni a Sorokpolány kapcsán fellelhető anyagokat. A leletek lengyel vonatkozása egy 1996-os vasvári kiállítás rendezésénél került szóba. A formára és jellegre nézve is különleges sorokpolányi leleteket látva, s a Polány helynévből kiindulva Zágorhidi Czigány Balázs vetette fel a lengyel eredet lehetőségét. E leletek teljesen elütnek például a közeli Ikerváron feltárt honfoglalás kori magyar temető régészeti anyagától. Ott fegyverekben is gazdag, lovas sírokra bukkant Kiss Gábor, Sorokpolányban viszont egyikre sem leltek. Találtak ellenben sok-sok ékszert! Egy részük ezüstből, más részük ólomból készült. Néhány darab Kárpátokon túli, elsősorban északi eredetre utalt, arról nem is beszélve, hogy az ólom akkoriban lengyel területekről került a Kárpát-medencébe. De a megmaradt csontok is arra utaltak, hogy a polányi népesség egy része északról, leginkább Lengyelföldről származhatott, legalábbis erre a következtetésre jutott az erősen töredékes anyag összehasonlító vizsgálatai során Kustár Ágnes antropológus. A lengyel eredet ennek ellenére csak hipotézisnek számított, és tulajdonképpen annak számít ma is – Zágorhidi Czigány Balázs véleménye szerint. Bár a hipotézis igencsak megalapozottnak látszik.

A több mint 300 feltárt sír egyértelműen bizonyította, hogy magyarok és szlávok éltek közösen Sorokpolányban, de ahhoz, hogy az ottani szlávok lengyel eredete megfogható és valószínűsíthető legyen, valami kellett még. A kutatók a nyelvhez fordultak.

Zágorhidi Czigány Balázs szerint a lengyelek polánynak nevezték magukat a X. században, a polány volt a legnagyobb lengyel törzs, ez alapította a lengyel államot is. A magyarok eredetileg a legkeletebbre található törzzsel, a lendzsánokkal kerültek kapcsolatba mielőtt a Kárpát-medencébe érkeztek volna, innen a mi nyelvünkben meghonosodott „lengyel” név. Zágorhidi Czigány Balázs és Kiss Gábor olyan Árpád-kori oklevélre bukkantak, amelyekben már szerepelt a lengyel szó az egyébként Polánynak nevezett faluval kapcsolatosan: a település határának egy területét például Lengyel teleknek neveztek. Különben egyes, Sorokpolányhoz közel eső dűlők ma is olyan nevet viselnek, mint Lengyel-szél, vagy Lengyel-tábla… A falut tehát a magyarok párhuzamosan Polánynak, illetve Lengyelnek nevezték, sőt, mindkét nevet ők adhatták a településnek. Miért? Mert ha maguk a lengyelek nevezték volna el a falut Polánynak, akkor ennek a szónak mindenképpen valamilyen képzős alakját használták volna. Polanov, Polane, Polanci… Valahogy így. A két településnév az egyik legnyomósabb érv a sorokpolányi temető népességének lengyel eredetére. És ha a magyarok adták a falu szláv és magyar nevét is, akkor az azt jelenti, hogy szláv lakói nem őslakosok voltak, hanem betelepítették őket.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Fontos még tudni, hogy a Sorokpolány Árpád-kori eredetű Nagyboldogasszony-templomának védőszentje eredetileg Szent Vencel volt. Akárcsak Krakkóban, a Wawel-székesegyházának. Vencel-templomok egyébként leginkább itt, a Nyugat-Dunántúlon, ezen belül is főként Vas megyében találhatók Magyarországon.

Na de hogy is kerülhettek ide a lengyelek? Sorokpolány az egykori magyar gyepűvidéken fekszik. A környéken számos építménye maradt meg a régi gyepűrendszernek, Vasvár mellett például egy nyolc kilométer hosszú, föld-fa szerkezetű sánc maradványait látni, mondja Kiss Gábor. A magyar gyepű mélységben is tagolt, többlépcsős védelmi rendszer volt. Nem fedte le a táj minden részletét, de a járható utakat és terepszakaszokat igen. Szokás szerint a gyepűterületek őslakosságát kitelepítették a magyarok, és megbízható szövetségeseket hoztak a helyükre. De nemcsak úzokat, székelyeket és besenyőket, ahogy többnyire gondoljuk, hanem szlá­vo­kat is. Erre a lehetőségre már Győrffy György professzor is utalt korábban.

Zágorhídi Czigány Balázs és Kiss Gábor feltételezése szerint lengyel katonáskodó népesség érkezhetett a Sorok-patak melletti Polányba a X–XI. században, azaz a magyar államalapítás idején. És egy fontos pont őrzését bízták rá. Itt, Sorokpolánynál volt ugyanis a római kori Borostyánút átkelője a Sorok-patakon. Egy olyan különleges kereskedelmi útról van szó, amely még X–XI. században is „működött”, a mediterrán térséget kötötte össze a dél-német területekkel.

A lengyelekkel általában is intenzív kapcsolatot tartottak fenn a magyarok. Erre utal, hogy Szent István pénzérméi a Kárpát-medencén kívül lengyel területeken bukkantak fel leggyakrabban a régészeti ásatások és feltárások során. Élénk kereskedelem folyhatott a két nép között, s ha kereskedtek, akkor politikai kapcsolatokat is létesítettek. A lengyel hagyományrendszerben felbukkan egy olyan tudományosan meg nem erősített elem is, hogy mely szerint Géza fejedelem második felesége lengyel volt.

És még valami! A lengyelek a csehektől vették át a kereszténységet, Szent Vencel kultuszával együtt. Feltételezhető, hogy azok a lengyelek, akiket ide költöztettek a magyarok Sorokpolányba a X–XI. század fordulóján, már keresztények voltak.

A korabeli kapcsolatokról még annyit: lengyel régészek Galíciában, Przemyśl mellett feltártak egy magyar katonai temetőt a X. század végéről. Az ő értelmezésük szerint ezek a harcosok valamelyik lengyel fejedelem testőrségét adhatták, a mi szakembereink viszont inkább arra gondolnak, hogy a katonák a magyar szállásterület északi, észak-keleti határát védték.

A sorokpolányi leletekről, s a lengyelekkel kapcsolatos hipotézisükről Zágorhidi Czigány Balázs, Kustár Ágnes és Kiss Gábor 1997-ben egy régészeti konferencián számoltak be először, 2000-ben pedig Kiss Gábor a temető teljes anyagát publikálta a Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei című régészeti sorozat Vas megyei kötetében. Annak idején azt gondolták, tudományos szenzáció lesz a „lengyel hipotézisből”, de a téma nem hozta lázba a szakmát. Nem olyan élénk a tudományos élet, magyarázzák Kiss Gáborék, hiányzik a komplexitás, mindenki a saját területén dolgozik, külön eredményeket produkál a zenekutatás, a régészet, a történelemtudomány, az antropológia és a nyelvészet, pedig ahogy Sorokpolány is mutatja, ezeket össze kell kapcsolni…

A régi sorokpolányi temető Könyves Kálmán uralkodásáig „működhetett”. Az ő érméi az utolsók, amelyeket a sírokban találtak a régészek. Utána már a templom köré temetkeztek a helyiek.

A falu és a régészeti leletek ügyét most a Győr Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat vette elő, nem kis mértékben a Szent László év múlt heti kezdete miatt. Elnöke, Kollár János a sorokpolányi temetőből fennmaradt régészeti anyag újbóli feldolgozását szorgalmazza. És persze további kutatásokat más, hasonló jellegű, lengyel érintettségű falvakban. Sokat fejlődött a technika mondja Kollár János, új eszközökkel, új módszerekkel még megalapozottabb következtetésekre lehetne jutni. Amúgy pedig szeretné bebizonyítani a nemzetiségi önkormányzat, hogy nemcsak az uralkodók, fejedelmek és királyok szintjén volt kapcsolat a két nép között, de a mindennapokban is kialakult a történelmi sorsközösségük már a X–XI. században. Kerüljön vissza a lengyel–magyar barátság a köztudatba, ennek most mindennél fontosabb politikai aktualitást ad a visegrádi államok együttműködése, teszi hozzá az elnök. A nemzetiségi önkormányzat szeretné, ha közös kiállításon szerepelhetnének a sorokpolányi lengyel és a Przemyśl mellett talált magyar temető leletei. Tudni kell: a győri lengyelek emlékművet állítottak a két nép összetartozásának jelképeként 2006-ban, s ők szorgalmazták azt is, hogy március 23-át tegyük meg a lengyel–magyar barátság napjává. És mindazt, amit a győri lengyelek indítványoznak, a most kezdődő Szent László év foglalhatná keretbe. Mert ha valaki nem tudná, egyik legderekabb uralkodónknak, Szent Lászlónak Richeza lengyel hercegnő adott életet.

Sinkovics Ferenc