Jelenlegi hely

A mester ujjlenyomata

Milyen minőséget rejtenek a magyar vonós hangszerek? Visszahozható-e az elfeledett aranykor? Mi a titka a fa legnemesebb átlényegülésének: hogyan lesz az élettelen anyag hangszerré? A válaszokat a hazai vonóshangszer-készítő mesterek műhelyeiben kerestük.

A cselló, hegedű vagy brácsa olyan, mint a jó bor. Mikor először próbálja ki a művész, megmutatja érdemeit, ám csúcsformába évtizedekkel később kerül. A hétvégén a Fonó Budai Zeneházban hatodik alkalommal megrendezett Wine&Violin Hegedűkészítők szalonján felvonultatott vonós hangszerek eszerint az újbor kategóriába tartoznak, ám mindegyik egyedi és különleges a maga nemében. És nem csak azért, mert magukon hordozzák készítőjük tudását, hanem azért is, mert kiváló példái a lassan újraéledő hazai hangszerkészítésnek. A kiállított klasszikus vonós hangszerek között ott volt Faragó-Thököly Márton hegedűje, brácsája és Héjja János csellója is, akiknek műhelyeiben megleshettük az alkotás folyamatát. Ami legalább annyira izgalmas, mint megcsodálni és kipróbálni a végeredményt.


Cetli a múltból

Héjja János nagytarcsai műhelye tökéletes példája annak, hogy a vonóshangszer-készítés semmit sem változott az elmúlt évszázadok alatt. Körülbelül így festhetett egy barokk kori műhely – annyi különbséggel, hogy a korabeli mester nem hallgatott felvételről munka közben barokk muzsikát, és nem használt néhány olyan modern segédgépet, amik némileg megkönnyítik – de semmiképp sem helyettesítik –, az amúgy száz százalékig manuális igényű munkát.

A tágas, világos helyiség falán temérdek szerszám sorakozik, a legtöbbje famegmunkáláshoz szükséges eszköz. A falak mellett javításra váró és félkész csellók sorakoznak. Szinte valamennyi munkafázisból akad hangszer: a tágas asztalon két vastag gerenda várja, hogy a mester kezei alatt karcsú és vékony csellóelőlap készüljön belőlük, de akadnak már kifaragott darabok is. Szinte hihetetlen, de a hangszertest első oldalának lágyan ívelt előlapja pusztán szemmérték és ráérzés alapján készül. A telt hangzásért is felelős, domborított, kecses formáknak persze ára van: a faanyag nyolcvan százaléka hulladékként végzi, a földön halomban állnak a fürtös, szőke faforgácsok. Héjja János egyébként nem szabadkozik: ha nincs rendetlenség, munka sincs – mondja. Főként új hangszereket készít, megrendelői profi zenészek, zenekari tagok és szólisták, de akadnak zeneakadémisták is.

– A tőlünk vásárló zenészt és az őt követő generációkat is ellátjuk hangszerrel. Nem a jelennek, inkább a jövőnek dolgozunk – szögezi le Héjja János. A vonós hangszer nem fogyóeszköz, így ez a mesterség fényévekre van a mostani fogyasztói társadalom szemléletétől. Persze bármilyen kiváló is egy hangszer, akadhatnak rajta javítási munkák. Egy-egy régi darabnak komoly története van, amire a hangszer hibáiból, javításaiból is lehet következtetni. Ráadásul egyes korokban divat volt odabiggyeszteni, ki és mikor nyúlt hozzá a hangszerhez. A mester egy öreg, háromszáz éve készült cselló előlapjának belsejét mutatja: ceruzanyomok őrzik, hogy az elmúlt körülbelül kétszázötven évben mikor akadt rajta javítanivaló – a legutolsó papírragasz 1953-ból származik.

Mégsem ez volt a legidősebb hangszer, ami a Héjja-műhelyben megfordult, hanem egy barokk cselló, mégpedig a XVII. század végéről – ezen restaurálási feladatokat is el kellett végezni. János azonban sem a nagy nevektől, sem a hangszerek korától nem jön zavarba. Járt már a műhelyében Guarneri-, Montagnana-, sőt, Stradivari-cselló és -hegedű is – ez utóbbi márkától, és a körülötte folyó hírveréstől a vonóshangszer-készítők nincsenek különösebben elragadtatva.


A titokzatos Stradivari

– Antonio Stradivari kiváló hangszerkészítő volt, de az itáliai barokk idején rajta kívül működött még több tucat kiváló mester – veszi át a szót Faragó-Thököly Márton, aki szerint a márkaalapító Stradivari előnye leginkább a spanyol király udvari hegedűkészítő poszt elnyeréséből fakadt, nem beszélve arról, hogy kitűnő érzéke volt a marketinghez, és háromszor annyi idő adatott meg neki, mint egy korbeli átlagembernek: kilencvenhárom évet élt. Az amúgy gazdag posztókereskedő család gyermekeként született Antoniót ráadásul a korszak legjobb mestere, Nicola Amati oktatta.

– Van, aki a fa pácolásához használt keveréknek, van, aki a különleges lakkozásnak, mások pedig a korabeli időjárási viszonyok faanyagra gyakorolt jótékony hatásának tudják be a Stradivariusok titkát. Holott számos vakteszt bizonyította, hogy a manapság készült hangszerek közül több jobban szól, mint egy Stradivarius. Ez tény, és nem a hisztis hangszerészek ellenkampánya. Ha az ember a legjobb anyagokból tud dolgozni, és a tudása legjavát nyújtja, kiváló minőségű hangszer kerülhet ki a kezei közül – magyarázza Faragó-Thököly Márton. Szerinte a neves olasz márka újkori karrierjét a nagy pénzintézeteknek is köszönheti, hiszen azok befektetési listáján a neves hangszerek az ingatlan után a második leggyakoribb értékőrzőnek számítanak. Egy bank vagy egy gazdag mecénás a befektetésként megvásárolt hangszert egy-két évre neves zenészeknek adományozza használatra, amitől még inkább növekszik az értéke.

– A zenészszakma igényli a misztikumot: a lakk csodatételét és a különleges faanyag varázsát – ezek valóban mind fontosak. Tűzifából és parkettalakkal nem lehet hangszert készíteni, ahogy karbonnal és műanyaggal sem – vagy ha igen, azon a hangszeren nem lehet klasszikus zenét játszani. A klasszikus vonóshangszert a faanyag, a húrok és a bezárt levegő szólaltatja meg – teszi hozzá Héjja János.


Vissza az élvonalba

Egyébként alapanyagnak nem vagyunk híján: világszerte Közép- és Délkelet-Európából, vagyis Boszniából, Erdélyből, Tirol vidékéről valamint a Kárpátokból származó faanyagot használnak a mesterek. Az előlap mindig a kiváló rezonáns lucfenyőből, míg a hangszertest többi része, a háta és a kávája tömör juharból, legritkább esetben körtefából, a szerelékek olajosfekete színű ébenfából készülnek. A kézműves vonós hangszerek készítése ma is az öreg kontinens privilégiuma, még akkor is, ha Kína elképesztő mennyiségű instrumentumot gyárt. Ez azonban az itthoni mestereknek nem jelent konkurenciát, hiszen nem ugyanabban a kategóriában dolgoznak. Persze, hogy van-e a hazai minőségre kereslet, az nem csak a készítőktől függ.

– Javítottam már Kossuth-díjas művész szigetelőszalaggal körberagasztott hangszerét. Hozott már profi muzsikus javításra kétes minőségű kínai hangszert, miközben milliós Mercédesszel parkolt le a ház előtt. És látogatott már meg szakadt Skodával érkező művész, aki a lányának többmilliós mesterhangszert vásárolt. Az igényesség tehát nem pénz-, hanem személyiségfüggő. Kérdés, ki mire helyezi a hangsúlyokat – véli Héjja János.

Egy azonban biztos: a mesterhangszer nem tömegtermék, hanem egyedi produktum, olyan, mint a mesterének ujjlenyomata.

– Klasszikus zenei tanulmányaimnak köszönhetően beleégett az agyamba az az ideális, szép hang, amit a hangszereimből igyekszem elővarázsolni. Hiába kéri a megrendelő, hogy valamiféle speciális hangminőséget produkáljak, nem megy. Apró módosítások persze lehetnek, de a hangszerész leginkább saját egyéniségét követi – mondja János. Az ő esetében ez a modern és a barokk csellót jelenti: míg a barokk szerelékei könnyebbek, bélhúrral készülnek, addig a modern csellón fémhúrok biztosítják az erőteljes hangzást. A bélhúr másképp húz, így más zenét lehet játszani rajta, finomabb, lágyabb hangzást ad, inkább kamara-előadásokra való, míg a modern cselló a tágas koncerttermekben is megállja a helyét. Egy cselló elkészültéhez viszonylag hosszú időre van szükség, körülbelül három hónapra, de sosem egyhuzamban.

– Az első néhány fázis mechanikus munkát igényel, de utána jobb, ha az ember csak akkor veszi elő a hangszert, ha koncentráltan képes dolgozni: a finomságokhoz ugyanis tiszta fej kell – mondja János.

– A hegedűkészítők többsége javítással is foglalkozik, hiszen nehéz az eladás, a műhely bérleti díját pedig fizetni kell. Mindig a kuncsaft az első, fontos, hogy a javított, vagy az elkészült hangszer tökéletesen kézre álljon. A legnagyobb fizetség, ha a zenész mosolyogva azt mondja, így gondoltam – hangsúlyozza Faragó-Thököly Márton, aki aprócska belvárosi műhelyében immár nyolcadik éve készít hegedűket. Guminár Tamástól tanulta a szakmát, ám a saját lábára állni meglehetősen nehéz feladat volt, hiszen a legelső vásárló is referenciamunkákat vár egy fiatal hegedűkészítőtől. Ezért is hívta életre Márton kollégáival a Wine&Violin Hegedűkészítők szalonját, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elősegítsék a szakmai eszmecserét, visszaállítsák a szocialista éra alatt megtépázott hazai mesterség renoméját, és visszaszerezzék a zenészek bizalmát. A Fonó programja hiánypótló, már csak azért is, mert ez az egyetlen megmutatkozási lehetősége a hazai mestereknek.

– Vissza kell emelni a köztudatba, hogy kiváló hangszerkészítők működnek Magyarországon: nem kellene a zenekaroknak külföldről rendelni hangszereiket, hiszen azok többszörös áron egyáltalán nem nyújtanak magasabb minőséget. A Monarchia idején a magyar hangszerkészítés az aranykorát élte, ez az időszak talán újra beköszönt majd. Nemrégiben Draskóczy Gábor dupla aranyérmet nyert világ egyik legrangosabb nemzetközi hegedűkészítő versenyén, a Violin Society of America megmérettetésén, bebizonyítva, hogy mesterségbeli hagyományaink világszínvonalúak – teszi hozzá Márton, hangsúlyozva, egyelőre Cremona, London és Párizs számít a világ hegedűkészítő központjának. Igényességgel, precizitással, a szakma iránti alázattal, és élethosszig tartó tanulással azonban a magyarok újra visszakapaszkodhatnak az élvonalba. Ehhez azonban leginkább összetartás szükséges.

Szentei Anna

Lapszám: