Kulturális életünk minden területén az integrációs törekvéseknek kell előtérbe kerülniük a különbségek, törésvonalak állandó hangoztatása helyett – véli Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának újonnan kinevezett kulturális államtitkára. A Fővárosi Nagycirkusz igazgatói székét a minisztériumi irodára cserélő színházi szakember számára most a nemzet szolgálata az első, de nem adta fel örök álmát, a magyar székhelyű Európai Cirkuszművészeti Központ létrehozását sem.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata, archív

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Mi lesz a Fővárosi Nagycirkusszal, most, hogy eljött onnan?

– Dr. Kásler Miklós miniszter úrral megbeszéltem, hogy ezt a szolgálatot, amit jelenleg a magyar kultúra szervezése érdekében államtitkárként vállalok, addig és azért teszem, hogy majd amikor a cirkuszművészeti központunk fejlesztése megfelelő szakaszába ér, ott folytathassam munkámat. Az, hogy megvalósítsunk Európa közepén egy világszínvonalú cirkuszművészeti központot, továbbra is első számú misszióm.


– Régóta vita tárgya, nem lenne-e hatékonyabb, ha a kulturális tárca, aminek az új ciklusban az élére állt, kikerülne az Emberi Erőforrások Minisztériuma hatásköre alól, és önálló minisztériumként működne tovább. Önnek mi erről a véleménye?

– Én abban hiszek, és azt tapasztalom az Emmiben, hogy az együttműködés, egymás kezének megfogása, a szinergiák megtalálása és kidolgozása hozhatja ki a legtöbb eredményt a minisztérium alá tartozó területeken. Nagyon inspiráló, amikor a miniszter államtitkártársaimmal együtt hetente leül egy nagy asztal köré, és egymás problémáiról, feladatairól beszélgetünk. Ezt a fajta közös gondolkodást hangolja össze és irányítja Kásler Miklós, miközben természetes, hogy minden ágazatnak, így a sportnak, az egészségügynek, az oktatásnak is megvannak a csak rá jellemző sajátosságai. Ahogyan a kultúrának is. Ezeket mi szívesen használnánk szélesebb körben. Arra vonatkozólag is tettem javaslatot, hogy a tárca minden egyes megjelenése alkalmával – témától, területtől függetlenül – mutassuk be egy művészeti ág, valamelyik kulturális területet szimbolizáló alkotását. Én minden nyilvános szereplésem alkalmával élek ezzel a lehetőséggel. Kinevezésemkor megfogadtam, hogy ahányszor csak pódiumra állok, valamilyen, az eseményhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó kulturális értékre hívom fel a figyelmet: hol egy néptáncos kislányt viszek magammal, hol egy verset szavaló színészt, hol egy furulyát veszek elő a zsebemből, hol egy Kepenyes Pál alkotta fülbevalót. Ahogy az Emminél az egyes államtitkárságoknak, úgy a kulturális élet különböző ágazatainak is ki kell egészíteniük egymást. A könyvtári, a múzeumi, a levéltári hálózatnak, az előadó-művészetnek, az irodalomnak, a képzőművészetnek különbözőek ugyan az adottságai, megjelenési formái, de a cél közös: értéket adni a magyar közönségnek.


– Ez mind szépen hangzik, de a kultúra egyes szereplői, az alkotók közt jelentős törésvonalak húzódnak, jellemzően politikai-ideológiai-világnézeti alapon. Ez ellen a régóta magunkkal hurcolt probléma ellen kell-e, lehet-e tenni valamit?

– Ne a törésvonalakról beszéljünk mindig. Miért nem az azonosságokat, a megkérdőjelezhetetlen alapértékeket keressük? Azokat a pontokat, amelyekben biztosan egyetértünk. Lehet, hogy a színház világából hozott integráló gondolkodásmód mondatja ezt velem – hiszen ott az irodalom, a tánc, a zene, a szó ereje, a fény, a hang egymást segítve, közösen hozza létre a produkciót –, de egész kulturális életünkben ennek a fajta integrációs törekvésnek kell előtérbe kerülnie. Hiába szeretném például „ránevelni” a kultúrára már az óvodás kisgyermeket is, ha nem kérdezem meg ennek mikéntjéről a kisgyermekek fejlődését, lelkét legjobban ismerő szülőket, óvónőket vagy bábszínházi szakembereket. Partnerségek kialakítása, metszéspontok megtalálása minden területen: kulturális államtitkárként ezt kell elősegítenem.


– Milyen konkrét programok indulnak ennek érdekében?

– Ha már az óvodásokról volt szó: megerősítjük a három éve futó Kincses Kul­túr­óvoda programot, azaz az óvópedagógusokkal való széles körű konzultáció után konkrétan meghatározzuk, melyek azok a mondókák, dalok, versek, amelyeket minden magyar óvodásnak meg kell tanulnia. Nem azért, mert mi, felülről így akarjuk, hanem mert ezek tudása valóban segíti a kicsik lelki fejlődését, identitásának kialakulását és megerősödését. Előbbre fog menni az életük, ha tudják például, mi az a furulya, és a Happy Birth­day helyett a Serkenj fel, kegyes nép dallamával köszöntik barátjukat a születésnapján. Mindebbe be kell kapcsolni az európai szinten is fantasztikus bábszínházi rendszerünket: miniszter úr megbízásából néhány hete arról tárgyaltam a hazai bábszínházak vezetőivel, hogy kezdjék, kezdjük el kidolgozni megvalósítás lehetőségeit és módját.


– Ki lehet ily módon más területen is listázni a magyar kultúra közös értékeit, vagy nem árt az óvatosság a dolog szubjektív volta miatt?

– Együttműködve a minisztérium többi vezetőjével igenis lehet egy bő listát adni arról, hogy az alsó tagozatos általános iskolásoknak mely irodalmi műveket ajánlunk elolvasásra, mely színházi darabokat ajánlunk megtekintésre. Ehhez természetesen előbb meg kell kérdeznünk a magyartanárokat, színházi szakembereket. Nemrégiben küldtem ki például egy körlevelet színházigazgatóknak és pedagógusoknak, ebben arra kértem őket, írják meg öt évre visszamenőleg azoknak az irodalmi műveknek, előadásoknak a címét, amelyek hasznosnak bizonyultak nevelési céljaik megvalósításához. Mert bennük vannak azok a tanulságok, üzenetek, történelmi tartalmak, kulturális értékek, amelyek aztán már felnőttként kapaszkodóul szolgálhatnak. Ezek fontosságát a saját személyes tapasztalataim is bizonyítják. Amikor tizenkilenc évesen Németországba költöztem, onnan pedig majd egy évtized után Nagy-Britanniába, a szombathelyi zenei általános iskolában megtanított alapműveltség és a családból hozott alapértékek segítettek eligazodni, adtak biztos kapaszkodót és egyfajta biztonságérzést is. Akkor is ezekre támaszkodtam, amikor ott álltam München közepén albérlet és munka nélkül, és akkor is, amikor már a cardiffi színművészeti főiskolán tanítottam.


– Az előadó-művészet világától azóta sem szakadt el, hiszen hazaköltözése után előbb a Békéscsabai Jókai Színház, majd a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója lett. Mondhatni jókor, jó időben, hiszen a színház az utóbbi években az egyik kulturális húzóágazattá vált itthon. Mi lehet az oka ennek a néhány éve tapasztalható, a jegyeladások számán pontosan lemérhető, hihetetlen felfutásnak?

– Többek között az, hogy e téren sikerült megőriznünk a kapaszkodóul szolgáló tradícióinkat. Ne felejtsük el, hogy tíz-tizenkét évvel ezelőtt volt egy olyan hullám, hogy szüntessük meg a színházi társulatokat, hiszen mennyivel gazdaságosabban lehetne működtetni a színházakat, ha azok csupán befogadó intézményként működnének. Pedig a helyi közönséggel aktív kapcsolatban lévő állandó alkotóközösség nélkül beszűkül az adott település, városrész kulturális élete. Büszkék lehetünk arra, hogy színházaink mégis életben maradtak, és a legtöbb helyen remekül, a helyiek igényeit kiszolgálva működnek.


– Kevésbé sikertörténet viszont a könyvtáraké, levéltáraké. Bár számos fejlesztés történt e területen is, például 2007–2013 között számos közművelődési intézmény, könyvtár, levéltár és múzeum megújítására, korszerűsítésére került sor, illetve ez év márciusában a kormány elfogadta a Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia megvalósításához szükséges intézkedések akciótervét, az ágazatban dolgozók fizetése lassan kevesebb, mint egy gyorséttermi eladóé. Lesz megoldás?

– Mivel ez közfeladat, a helyzet rendezése nem várathat magára. Ha ugyanis az állam törvényileg elvárja, hogy a legkisebb településeken is legyen közösségi tér, illetve a helyi kulturális életet szervező ember, akkor erre kötelességünk forrást is biztosítani. A kulturális közfoglalkoztatás révén már elindult egy nagyarányú fejlődés. Most, a második lépésben a kis közösségek, civil szervezetek vehetik át ezt a feladatot, azaz pályázhatnak arra, hogy mondjuk a helyi tánccsoport vezetőjének javadalmazását továbbra is közpénzből tudják finanszírozni. Az ezt követő lépésnek értelemszerűen annak kell lennie, hogy minden településnek legyen egy eleve a költségvetésébe beépített összege arra, hogy legalább egy embert tudjon foglalkoztatni a helyi kulturális élet szervezésére. Ezek önmagukon túlmutató dolgok, hiszen ha van egy hely, ahová az emberek szívesen járnak, akkor azt fogják választani a gyerekek és a felnőttek egyaránt. Biztató, hogy e kulturális terek lassan kialakulóban vannak, és a további cél az, hogy az itt dolgozó munkatársakat a fizetések rendezésével hosszú távon meg tudjuk tartani a közművelődésben. Ugyanez vonatkozik az előadó-művészeti háttérszakmák képviselőinek anyagi-erkölcsi megbecsülésére is. Egyszerű oka van ennek: ha a kultúrházban, színházban, koncertteremben nincs ott a megfelelő szakember, aki fel- vagy lekapcsolja a villanyt, beállítsa a mikrofont vagy a hangosítást, élvezhetetlen lesz, vagy akár el is marad az előadás.


– A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázati lehetőségeivel évtizedek óta a magyar kulturális élet legfontosabb lélegeztetőgépe. Terveznek a működésén, struktúráján változtatni?

– Az NKA-t huszonöt évvel ezelőtt azért hozták létre, hogy a kulturális-művészeti élet finanszírozó bázisa legyen. Sajnos az elmúlt időszak során a célfeladatok finanszírozása helyett alapműködési feladatok ellátására használtuk fel e forrás jelentős részét. Lefordítva: a pályázóknak a tényleges programfinanszírozásra, új kulturális értékek létrehozására kellene fordítania ezt az összeget. Jó volna, ha ez a jövőben megváltozna, ahogyan az is, hogy az NKA nemcsak pénzelosztó szervezet lenne, hanem valódi fórum, ahol mindenki által elfogadott szakemberek segítenének a pályázóknak a leghatékonyabb feladatellátásban. Talán nem ördögtől való gondolat az sem, hogy a pénzügyi támogatás legyen egyfajta couchinghoz, konzultációhoz kötve. Kicsit ahhoz hasonlóan, mint ahogy a forgatókönyv-fejlesztési tanács működik a Magyar Nemzeti Filmalap esetében – szimpatikus és előremutató gondolkodásmóddal.


– „… a mi kultúránk végtelenül értékes, a magyar az egyik legkiműveltebb emberfő a világon” – mondta nemrég egy interjúban. Nem túl merész megállapítás ez?

– Hogyan lehetne elérni, hogy a megfelelő önbizalommal hihessünk önmagunkban? Nyolc éven át hordtam Angliából Magyarországra fiatal színészeket, díszlet- és jelmeztervező hallgatókat, akiket színházi előadásuk után mindig összeültettem a magyar egyetemistákkal. A külföldi hallgatóim sokkal kevesebb lexikális és háttértudással rendelkeztek ugyan, de a világról alkotott nyitott, szárnyaló szemlélettel és önbizalommal könnyedén pótolni tudták hiányosságaikat. A mi diákjaink viszont nagyon komoly felkészültséggel és műveltségi alappal bírtak, de csak szerénykedtek, rengeteg idő kellett feloldódásukhoz: hogy belássák, sem emberileg, sem szakmailag nem kevesebbek nyugat-európai társaiknál. Nem kellene ilyen kishitűeknek lennünk, pláne nem a hagyományainkat, értékeinket szégyellnünk. Eddig is az tartotta meg Magyarországot, a magyar nyelvet, nemzetet, hogy tudtunk a saját múltunkra támaszkodni. Ha ezt feladjuk, egy másodpercen belül beszippant minket a globális világ.