December elején kiállítással emlékeztek meg a magyar szellemi kulturális örökség és a hungarikumok részévé vált, tradicionális halasi varrott csipke száztizenöt éves múltjáról és jelenéről a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Az apróbb, tenyérnyi méretű, sokszor figurális motívumokat is a kézimunkába komponáló csipkéktől az asztalterítőnyi méretű, légies, ezernyi variációban kivarrt hófehér csodákig számos példa akad a halasi varrott csipke szépségére a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban. A december elején nyílt Érték és szépség című kiállításon nemcsak a szecesszió idején és az elmúlt száz évben készült kézimunkák láthatók, hanem a napjainkban varrt, modern kori felhasználására is akad számos példa. Estélyi és koktélruha kiegészítőjeként, képkeretbe foglalva, az aprócska csipkefigurákat ékszerként a medálba helyezve elegáns ki­egészítői lehetnek az ünnepi öltözetnek, sőt, a XXI. századi lakásbelsőknek is.


Cérnával varrt szecesszió

A halasi csipke születése a századforduló, vagyis a szecesszió idejéhez köthető, mégpedig egy erdélyi származású művész-rajztanár, Dékáni Árpád szenvedélyének köszönhetően. Dékáni a magyar háziipari mozgalom egyik elindítójaként és az Iparművészeti Társulat tagjaként különösen érdeklődött a hófehér kézimunkák iránt. Ráadásul sógora kereste és gyűjtötte a környékbeli, illetve a brüsszeli, velencei csipkéket is, amelyekből komoly gyűjteményt hozott létre. Innen eredt Dékáni Árpád ötlete: meg kellene teremteni a magyar varrott csipkét, hiszen a varrt technikát addig nem alkalmazták a magyar kézimunkázók.

A sokkal régebbi vert változat létezett, amely a XVI–XVII. század idején, a reneszánsz alatt érkezett hazánkba a pompakedvelő Velencéből, és amellyel az ünnepi és az elegánsabb hétköznapi viseleteket is díszítették. A köpli, vagyis a vert csipke technikája ma is használatos: több szállal készül, a verőpálcának nevezett orsókról a rátekert fonalakat a verőpárnán gombostűk­kel alaposan körbetűzött motívumok köré fonják, csavarják és szövik. A varrott csipke jóval később alakult ki, a XVIII. században, a barokk idején, ami talán nem is véletlen. A bonyolult, pompázatos motívumokat, a túldíszítettséget olyannyira kedvelő barokk esztétikájához tökéletesen illett a hófehér, ékszernek is beillő csipke. A csipkevarrás technikája belga területen terjedt el, hazánkban először Kiskunhalason jelent meg.

– A csipkevarrás kifejezetten alkalmas a virtuóz, figurális motívumok készítésére, még arcot is ki lehet varrni vele. A varrott csipkék között a halasi ezért is különleges, hiszen Nyugat-Európában hét-nyolc öltést használnak, ezzel szemben a halasi technika hatvanféle öltést ismer – magyarázza Szécsiné Rédei Éva, a kiskunhalasi Csipkeház vezetője.

A századfordulón elterjedt háziipari mozgalmak sorába illett – elég a gödöllői művésztelep szövőműhelyére vagy a kalotaszegi varrottasokat újra a divat és a figyelem középpontjába állító mozgalomra gondolni – a halasi csipkekészítést elindító Dékáni Árpád műhelye is. Dékáni számos tervet készített a halasi szűrök és subákat díszítő ősi motívumokat, illetve a szecesszió játékos, könnyed, kacskaringós vonalvezetését ötvözve, ám e csipketerveit családja kézimunkázó hölgytagjai, sőt, a Pesten, Szabadkán és Szegeden dolgozó, akkoriban a szakma fortélyait jól ismerő csipkekészítő asszonyok is kivarrhatatlannak tartották.

– Szerencséjére azonban éppen visszaköltözött Kiskunhalasra a budapesti Magyar Királyi Állami Nőipariskola tehetséges ösztöndíjasa, Markovits Mária, aki elvállalta a Dékáni-féle tervek elkészítését. Markovits meglehetősen jó referenciákkal bírt: Vaszary Kolos esztergomi hercegprímás a Mátyás-templom miseingeinek kihímzésével bízta meg, sőt, őt kérték fel a Ferenc József számára készülő ülőgarnitúra kárpitjainak kidíszítésére is. E munkáit az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazták – meséli Pajor Kálmán, a Halasi Csipke Közalapítvány kuratóriumának elnöke.

Végül Markovits Mária elkészítette Dékáni terveit, de nem akárhogyan. A bonyolult motívumhoz egészen új technikára volt szükség, amit a mai napig alkalmaznak a kiskunhalasi csipkevarrók.

– Markovits újítása volt, hogy a lencérna összesodrásából egy úgynevezett kontúrszálat készített, majd ezt töltötte ki a csipkeöltések rögzítőhálózatával és a beszövéssel. Ez utóbbi csipkeöltések művészi variációi adják a figurák térhatását. Markovits Mária a kezdeti tíz-tizenötféle rendelkezésére álló öltésmódot ötvenre bővítette, ma azonban hatvanféle öltést használnak a halasi csipkevarrók – teszi hozzá Pajor Kálmán.


Felhőből hímezve

A legelső, Markovits-féle technikával készült csipkelegyező komoly karriert futott be a világban: Zseny József halasi földbirtokosnak annyira megtetszett az áttört mintával kivarrt legyező, hogy megvásárolta, és mikor 1902-ben az Egyesült Államokban tartott Kossuth-ünnepségre hívták, Pest aljegyzőjeként és a küldöttség vezetőjeként ezt vitte magával protokollajándékként az akkori amerikai elnök, Theodore Roosevelt lányának, Alice Rooseveltnek.

Zseny József után számos államfő és közszereplő élt a halasi csipke eleganciájában rejlő lehetőséggel. 1916-ban IV. Károly és Zita királyné kapott koronázási ajándékul halasi csipkét, 2006-ban a magyar állam Bush elnök feleségének, majd II. Erzsébet brit királynőnek, 2016-ban I. Ferenc pápának ajándékozott e tradicionális, kézműves termékből. Sőt, 2017 nyarán a vizes vb protokollajándékai között is megtalálható volt a halasi csipke.

A halasi csipkevarrás élő hagyománya 2010-ben a magyar szellemi kulturális örökség része lett, 2014-ben pedig hungarikum. A kézműves-tradíció gazdag hagyományát jól jelzi a kiállításon is látható, 1934-ben tervezett és egy évvel később a brüsszeli világkiállításon aranyérmet nyert híres Julianna terítő is, amit a közelmúltban újra elkészítettek a Csipkeház kézművesei. A terítő 3600 munkaóra alatt készült el, a légies, finoman áttört, gazdagon díszített textília súlya mindössze 34 gramm: olyan könnyű, mintha felhőből varrták volna. Nem is csoda, ha a helyiek úgy tartják, ez a halasi csipke koronája.


Régi hagyomány, új stílus

– A helyiek számára hallatlanul komoly presztízse van a csipkevarrásnak, nagyon büszkék a város termékére. A Csipkeház számára ma a legfontosabb irány, hogy a tradicionális technikával és a mai csipketervezők és kézimunkázók fantáziájával és tehetségével élő, a mai ember számára is használható termékeket hozzunk létre. Hogy a csipke ne csak valami poros, divatjamúlt dolog legyen – magyarázza Szécsiné Rédei Éva, a Csipkeház vezetője.

Éppen ezért legújabb kezdeményezésük a divat felé kalandozik: a Hrivnák Tünde divattervező által készített kollekció darabjai variációk a csipke mai felhasználására. A hollófekete koktélruhán és a hosszú, elegáns estélyin kimondottan jól mutat a hófehér, aprólékosan kidolgozott csipkedísz.

– A kiskunhalasi Csipkeházban tíz csipkevarró asszony dolgozik: négyen közülük fiatalok. Ezt a munkát a városban tisztelet övezi. Alapítványi formában működünk, az alkalmazottaink a csipkevarrók, vagyis számukra megélhetést jelent ez a munka. Ez a kulcsa annak, hogy fenn tudjuk tartani a mai napig ezt a hagyományt. A halasi csipke védett termék, csak a Csipkeházban lehet előállítani – magyarázza Szécsiné Rédei Éva, aki szerint a városi önkormányzat támogatása nélkül ma már nem működnének, de többek közt megmutatkozási lehetőséget jelent számukra a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság elmúlt években indított „folkTREND – a hagyomány a régi, a stílus új” programja is. Ennek célja az ősi motívumkincsünk megjelenítése a mai divatban, a zenében vagy akár az építészetben. Emellett persze ugyanilyen fontos a Hagyományok Háza partnersége is.

Szentei Anna

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata