Jelenlegi hely

Hangvilágok

Húszéves a Fonó zenekar, jubileumát október 8-án a Pesti Vigadóban a Vadbarokk című produkcióval, október 11-én pedig az Atyai ág című műsorral ünnepli. A kettős koncert kapcsán Agócs Gergely népzenész-népzenekutatóval, az együttes vezetőjével beszélgettünk.

– Mi a kettős koncert koncepciója?

– „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, a cseremisz fogja, a másik kezünket Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre” – e gondolatokat 1939-ben írta le Kodály Zoltán a Magyarság a zenében című tanulmányában. Évfordulónk egybeesik a nemzetközi Kodály-év eseménysorozatával, így a mester emléke előtt tisztelegve az Atyai ág című műsorban a magyar népzene és a keleti rokonok tradicionális zenéjének érintkezési pontjait keressük, nemcsak képletesen, hanem ténylegesen is. Eljönnek ugyanis a keleti gyűjtőútjaim során megismert hagyományőrzők, a Kaukázus északi előterében, illetve az Urál lábainál élő türk népek, a türk nyelvcsalád kipcsak ága népeinek falusi zenészei: a kumuk, a baskír, a balkár és a nogaj barátaink. Az ő segítségükkel megmutatjuk, Kodály miért is elsősorban türk népek dallampéldáit sorakoztatta fel, mikor a magyar népzene eredetéről értekezett. A Vadbarokkban pedig azt próbáljuk megidézni a zenén keresztül, Kodály szavaival élve, hogyan is fogja a kezünket Bach és Palestrina.


– Hol találhatóak a barokk nyomai a népzenében?

– A Vadbarokk öt évvel ezelőtt született, a Musica Profana régizene-együttessel közösen életre hívott produkciónk. Az azonos nevű lemezünkön azt szerettük volna szemléltetni, hogyan hatott a barokk zene a népzene formálódására. A népzene és a műzene viszonyát taglalók legtöbbször az ezzel ellenkező irányú folyamatot szokták emlegetni, azaz általában a népzenének a műzenére, illetve az egyes zeneszerzők életútjára gyakorolt hatását hangsúlyozzák. Számos példa adódik erre, hiszen ott van Kodály, Bartók, Lajtha vagy akár Sztravinszkij, Dvořák, Chopin munkássága. Látni kell, hogy ez nem egyirányú, hanem egy oda-vissza működő folyamat volt, a magaskultúra zenei áramlatai visszahatottak a népzenére is. Ráadásul a Kárpát-medencében megtörtént az, ami sehol a világon: csak mi tudtuk a folklórba adaptálni a késő barokk vonószenei formációinak hangzásvilágát, a hegedűt, brácsát, csellót, bőgőt, fafúvósokat és a cimbalmot együttesen. Ez a hangzásvilág érvényesül Vivaldi Négy évszakában vagy Bach Brandenburgi koncertjeiben. Nálunk ez a gyakorlat folklorizált, megvadított formában megjelent a népzenében is. Még a barokk nagyhatalmak, Olaszország, Németország, Franciaország területén sem tudta a nép magáévá tenni ezt a viszonylag magas szintű zenei felkészültséget igénylő hangszeregyüttest.


– És nálunk miért sikerült?

– A rendi társadalmak felbomlása előtti korszakban vagyunk a XVIII. században, zenetörténeti értelemben a barokk Bach halálával véget ér a század közepén. Nálunk a nemesség nem csak az arisztokráciát jelentette, itt ugyanis kialakult egy masszív köznemesi réteg, amely a korabeli Magyar Királyság társadalmának nagyjából tizenöt százalékát tette ki. Ennek a rétegnek nagy része a török elleni háborúkban szerezte a rangját, amikor a nemesi címmel már birtokadomány nem járt, csak az adózás alól mentesítő adománylevél. Ők voltak azok a bizonyos „hétszilvafás” vagy kurtanemesek: életformájukat tekintve érthető módon jóval közelebb álltak a parasztsághoz, mint a kiterjedt birtokokkal rendelkező arisztokrácia. Pénzük nem nagyon, igényük azonban megvolt arra, hogy a főnemesek által diktált divatot, ha szerényebb kivitelben is, de kövessék. Azt nem tudták megengedni maguknak, hogy külföldről udvari zenekarokat alkalmazzanak, így elsősorban cigány zenészeket fogadtak fel muzsikusnak. Az egyik első, részletesebb híradás a magyarországi cigány zenészekről 1776-ban jelent meg egy bácsi lapban arról, hogy a Lányi grófok sajógömöri birtokán élt egy bizonyos Czinka Panna, aki apjával, apósával, férjével és sógorával egy komplett zenekarban muzsikált együtt. A cikk megjelenésekor Czinka Panna már két éve halott volt, de valóban a Lányiak emelték ki és taníttatták az egyébként nagyon tehetséges muzsikust, aki zenész családtagjaival együtt megtanult a barokk zene hangszerein is játszani.


– Eszerint a hangszerek és a hangzásvilág az egyik érintkezési pont a barokk zene és a népzene között?

– Egy sor olyan hangszerkezelési gyakorlat érhető tetten a magyar cigány muzsikusok vagy a vonós hangszereket kezelő parasztzenészek kezén, amit a romantika korszaka kiradírozott a klasszikus zenéből. Ha megnézzük Leopold Mozart, Wolfgang Amadeus Mozart apjának Geigenschule, azaz Hegedűiskola című könyvét, kicsi rajzokat találunk benne arról, hogyan kell helyesen tartani a hegedűt. Az ábrák azt mutatják, ahogyan a mai falusi magyar zenészek is tartják a hegedűt: a csuklójukat hátrafelé fordítva marokra fogják a hangszert. A romantika hozta be, hogy a hüvelykujjra kell helyezni a hegedű nyakát, így az akkoriban új technikai elemként divatba jött, nagy ívű glissandókat, vagyis csúszásokat is tudta játszani a zenész. A marokra fogott hegedűjátéknál azonban a díszítések és a magyar hangszeres zenére egyébként olyannyira jellemző körülíró cifrázatok érvényesülnek inkább. De olyan konkrét zenei témákat is feltártak a népzenekutatók, amelyek előképeit a barokk kor különféle kéziratos kódexeiben, melódiáriumaiban találjuk meg. Ilyen például a Kájoni-kódex, a lőcsei tabulatúrás könyv, vagy a felvidéki nemes kisasszony, Lányi Eleonóra Zsuzsanna énekeskönyve 1729-ből, amelyet Kodály Zoltán publikált, és amelynek dallamait a XX. századi népzenekutatók a folklórban is feltártak. De említhetném a dudajátékot is: rengeteg olyan megoldást találunk a vonószenében, ami a dudazenéből származik, és a barokk vonósmuzsikában is megtalálhatók a lenyomatai. Nem beszélve arról, hogy a barokk korban még dudára is komponáltak műveket.


– Az Atyai ág zenei anyaga még messzebbre visz az időben, ráadásul kelet felé.

– Meg is jelennek majd a koncerten a kaukázusi gyűjtéseim szereplői. Itt lesz például Arszlanbek Szultanbekov, akinek a neve itthon nem ismert, de a türk népek világában hatalmas sztár, az egyik legnagyobb internetes videómegosztó csatornán az egyik felvétele például már 42 milliós megtekintésnél tart. A színpadon otthon is népdalokat énekel dombrakísérettel, illetve saját, eredeti népzenei feldolgozásokat. Arszlanbek barátunk szülőfaluja Alakaj Aul, ami Oroszország déli részén, az ottani kaukázusi köztársaságok egyikében, a Karacsáj-Cserkesz köztársaságban található. A kipcsak török nyelv­család nogaj nyelvét beszélő koban-no­ga­jok élnek arrafelé. Ottjártunkkor Alakaj Aulban a Kurban Bajramot ülték, ami az iszlám világ egyik legnagyobb ünnepe, Arszlanbek éppen otthon volt, így nagy szerencsénkre tudtunk vele beszélgetni, és rengeteget gyűjtöttünk tőle. Olyannyira lelkes volt, hogy még a szállodában is felkeresett minket, mert további dallamok jutottak eszébe, amit az öreg dombrás mesterétől tanult, és feltétlenül el akarta őket énekelni. De ellátogat hozzánk a balkár Kashatau falu kórusa, a Taulula ének­együttes, a baskír Abubakirova Hanifa néni és fia, aki a baskírok furulyaszerű nemzeti hangszerén, kurajon játszik, vagy a dagesztáni kumuk Kuszum Halilova is, mindannyian nagy tudású hagyományőrző mesterei hazájuknak.


– És mit gondoltak a kaukázusi énekesek ezekről a gyűjtőutakról?

– Úgy fogadtak minket, mint rokonokat, akik eljöttek hozzájuk látogatóba. Elmesélték, hogy büszkék ránk, hiszen mi vagyunk az egyetlen nép, amelyik Ázsiából Európába benyomult, ott országot alapított, és ez az ország több mint ezer év óta fennáll. Mert mi történt a többi ázsiai néppel, amelyik Európába indult? Mi történt a zsidókkal, az örményekkel, a cigányokkal? Szétszóródtak. És mi lett azokkal a birodalmakkal, amelyek megpróbálták azt, amit a magyarok? Nagy és erős birodalom volt a mongol, és éppen Magyarország volt az, ahol megtorpant a terjeszkedése. De mi állítottuk meg az Oszmán Birodalmat is, sőt, mi voltunk az a nép, akibe 1956-ban először tört bele a bicskája a szovjet medvének. Mindezt e türk népek számon­tartják, és nem túlzás azt állítani, hogy felnéznek ránk. Eközben itthon egészen más nézőpontból tanítják a történelmet: a muhi ütközet például sokkal, de sokkal hangsúlyosabban szerepel a történelemkönyvekben, mint az 1287-es győztes csata, amikor a mongol haderőt sikerült legyőzni és így a birodalom terjeszkedését megállítani a magyar határon. Már csak ezért is volt hatalmas élmény, hogy ezek a távoli, pici népek ennyire számontartják a magyarság történelmi szerepvállalásait. A Kurban Majram olyan ünnep, mint nálunk a húsvét, a rokonok, barátok összejönnek egymással. A nogajok úgy tartják, minél távolabbi rokon tiszteli meg őket látogatásával, annál nagyobb tisztesség éri a házat. Először nem is értettük, miért kapunk mindenhol ajándékot, megindító volt a felismerés, hogy minket megbecsült, távoli rokonaiknak tartanak.


– Az Utolsó Óra sorozat is éppen húszéves.

– Egy igen szomorú mementó adta a projektnek ezt a nevet. Húsz évvel ezelőtt már érzékelhető volt, hogy az általunk meghívott falusi zenészeknek, akiknek a Fonó stúdiójában igyekeztük megismerni és rögzíteni folklórrepertoárjukat, nincsenek követőik saját közösségeiken belül. Ma a zene bárhol, egy-két kattintással elérhető, így érzékelhetően szorul vissza az apáink, nagyapáink legénykorára oly jellemző zenei önellátás. Kodály 1967-ben halt meg, és teljes természetességgel használta a zenei anyanyelvünk fogalmat. Élete során még természetes volt, hogy a családban a gyerekek nemcsak a nyelvet sajátítják el, hanem az anyanyelvi kultúrával együtt egy kulturális anyanyelvet is; ennek része a zenei anyanyelv. Kodály idejében még az volt a gond, hogy a magyarok hagyományos zenei műveltsége helyére egyéb műfajok kezdtek beszüremleni. Ma már nem az a gond, hogy a magyarok nem énekelnek népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Innen visszatekintve az utolsó órás felvételekre, nem az utolsó órákban, hanem az utolsó percekben sikerült rögzíteni a hagyományos zenei kultúrát. Ma a népzenét, a népdalokat családi örökségük részeként ismerő magyar hagyományőrzők egyre kevesebben vannak. Hogy folklorisztikatanárom, Voigt Vilmos professzor szavaival éljek, a folklór hanyatlása egy olyan matematikai görbéhez hasonlít, amely a nulla felé közelít, de azt sosem éri el. Valaki mindig őrzi majd a régiek tudását, de azt egyre mélyebbről, egyre homályosabb emlékként lehet majd megidézni.

Szentei Anna

 

Lapszám: